A sárkányherceg hazánkban még nem igazán kapta meg az őt illető figyelmet, pedig a Netflix saját gyártású animációs sorozata már három teljes évadon túl van - szerencsére még közel sincs vége a történetnek. Személyes missziómnak érzem, hogy népszerűsítsem kicsit az Avatar - Az utolsó léghajlító egyik írója, Aaron Ehasz és Justin Richmond által jegyzett szériát. Főleg azért, mert gyerekként - ha akkor ez talán még nem is fogalmazódott meg bennem - mindig egy olyan grandiózus fantáziavilágra vágytam, amibe nem csak egy egy-egy film erejéig, hanem hosszabb távon is el lehet veszni. Nos, A sárkányherceg pontosan egy ilyen élmény ígéretében indult útjára a Netflix felületén, ami elsősorban a fiatalabb korosztálynak szól ugyan, de épp emiatt képes az idősebbeket is kiragadni az olykor szürke mindennapokból. Az elkövetkezendőkben az eddig megjelent három évad alapján igyekszem képet adni arról, miért is annyira szívderítő A sárkányherceg meséje.
Xadiában járunk, egy olyan világban, ahol a hat ősi elemből megszületett mágiával körbe véve egykoron sárkányok, tündék és emberek békességben éltek egymás mellett. Ám az emberek, lévén képtelenek használni a mágiát, végül a fekete mágia csábító, de legalább annyira ártó erejéhez fordultak - ehhez azonban minden varázsláskor egy ártatlan mágikus lény életesszenciáját szükséges kioltani. Az emberek faja végül kitaszítottá vált Xadia világában, majd bő ezer évvel később egy sötét mágus, Viren végzett a sárkányok királyával, ez a tett pedig egy azóta sem csendesülő háborút hozott Xadiában, ahol nem olyan egyszerű megmondani, ki is áll a "jó" oldalon. Az első évad legfontosabb feladata az volt, hogy az alapkonfliktus felvázolása mellett a három főhősünket is bemutassa, egyikük pedig nem más, mint az emberek királyságának trónörököse, Ezran herceg. A tízéves gyermek persze még közel sem áll készen az előtte álló végeláthatatlan feladatokra, így féltestvére, Callum segíti majd őt abban a váratlan, és meglehetősen veszélyes kalandban, ami az eddigi három évadnak is megadta az ívét.
Még az első szezon korai részeiben kiderül, hogy a sárkányherceget oltalmazó, korábban elpusztítottnak hitt tojás valójában épségben, a sötét mágus Viren fogságában van. Callum és Ezran a béke reményében vissza akarják juttatni a tojást a sárkányok hazájába, minderre viszont esélyük sem lenne az apjuk megölésére felesküdött, ám abban végül kudarcot valló tünde bérgyilkos, Rayla nélkül. A sárkányherceg első évadja az alapoktól kezdve, kisléptékben építi Xadia világát, ahol ugyan elkalandozunk olykor a fősodortól, a cselekmény nagyját mégis a három főhős útja teszi ki. Első blikkre talán még nem, ám főleg a harmadik évad fényében visszatekintve jól érezhető, hogy Aaron Ehasz és Justin Richmond meséje szinte minden fronton keresi még a hangját. Azonnal egy elképesztően színes és élettel teli fantáziavilágba csöppenünk, mind tartalmában, mind vizuális értelemben. Ahogy az imént viszont a felvázolt premisszából is kitűnhetett, A sárkányherceg is a Tolkien által kitaposott fantasy toposzokkal és sablonokkal dolgozik, amiket fokozatosan, a türelmetlenebb nézők számára akár kifejezetten lassan bont és fejt ki.
Callum, Ezran és Rayla karaktereiről szól igazán az első (két) évad, akik már az első pillanattól szerethetők, ám maguk a hangjaikat adó színészek is érezhetően keresték még ekkor azok személyiségét. A sorozat már a történet korai szakaszában is adott ízelítőt a komolyabb, később pedig meglepően árnyaltan megközelített témákból, túlsúlyban mégis a gyermeki humor van eleinte. Ezek között vannak olyan pillanatok, amikre még most is mosollyal az arcomon gondolok vissza, de legalább annyi, ha nem többségben vannak azok a helyzetkomikumok, amiket úgy igazán csak a nagyon fiatal fognak szeretni (ezzel pedig nincs is semmi baj). A kezdeti szárnypróbálgatás továbbá technikai oldalról is tetten érhető volt, ami elsősorban a relatíve alacsonyabb képkockaszámon mutatkozott meg - ez értelemszerűen az első évad idején még számottevően kisebb költségvetésből fakadt. A kevésbé folyékony, darabosabb animációval együtt is A sárkányherceg gyakorlatilag a sorozat első pillanatától kezdve az egyik legigényesebben és szebben megrajzolt animációs mű, valaha. Nem túlzok, szinte minden második képkockája háttér-matéria ennek a sorozatnak, ami a harmadik évadra teljesedik ki, egyben adja meg A sárkányherceg identitását igazán.
Ha már az identitásnál tartunk, akkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy A sárkányherceg az első évad során a kifejezettebben izgalmas történetével, vagy csavaros cselekményével szippantott volna be. Merthogy ilyen, a korábban már emlegetett tényezőkből is kifolyólag, akkor még nem igen volt. Ellenben azzal a tudatosan megteremtett atmoszférával és varázslatos hangulattal, amibe egyszerűen napról-napra visszavágytam. Xadia világából kezdetben még nem látunk túl sokat, de valahogy A sárkányherceg minden pillanata azt sugallja, hogy ez egy olyan világ, amiben el lehet és érdemes is elveszni. Ahhoz, hogy ebből az ígéretből valóság legyen, durván két évadnyi expozícióra volt szükség, a trilógia középső szegmense pedig érezhetően ráérzett a dolgok ízére. A második szezon már jóval több karaktert mozgatott érdemben, mint addig: Viren egyértelműen a széria egyik, ha nem a legérdekesebb és hitelesebb karaktere, aki szinte bármely fantasy-eposzban megállná a helyét klasszikus értelemben vett antagonistaként. Egymaga képviseli mindazt, ami egyben az egész széria legnagyobb erényei közé tartozik, nevezetesen a morális szürke zóna és a jó-rossz ellentétének árnyalása A sárkányherceg egyik leghangsúlyosabb feladata. Egyszerre intelligens, finoman ábrázolt konfliktusokkal és jellemvonásokkal igyekszik majdhogynem pártatlan maradni saját történetében a sorozat - ez pedig egy alapvetően fiatalabbaknak szánt mű esetében főleg pártolandó és értékelendő.
Viren két gyermeke, Claudia és Soren is egyre fontosabb szerephez jutnak a történet során, ahogy maguk a karakterek is összetettebbé válnak, főleg a harmadik évad fináléjával. Maga a kezdetben lineárisabb történetmesélés is több szállal operál a későbbiekben. Annak pedig külön örültem, hogy nem volt köztük olyan, ami egyértelműen a legérdekesebb vagy legfontosabb lett volna, hanem az egyensúlyt megtalálva Rayla személyes drámája, vagy épp Viren - egyben Xadia - múltja hasonló arányban és minőségben vannak elmesélve. A tünde leányzó egyébként a sokszor komikusan erős, de legalább annyira imádni való skót akcentusával a széria egyik fénypontja, aki bármely megszólalásával el tudja vinni a show-t, ha arról van szó. Ahogy egy életre szóló kötelék kialakul a három főhős között, úgy Callum is egy, az írók által jó előre megtervezett, izgalmas ösvényen fedezi fel mindazt, ami benne rejlik. Ebben nagy szerepet játszik maga Rayla is, kettejük szeretni való és őszinte kapcsolatát még az írók által is bevallottan csak utólag beszuszakolt dinamikaváltás sem tette tönkre - talán épp ellenkezőleg. Ezzel párhuzamosan Ezran, hiába tapasztalatlan gyermek még, egy olyan nemes lelkű vezetővé cseperedik, akiért még a néző is háborúba menne legszívesebben (ironikus módon a karakter maga pont ezt szeretné elkerülni). A sárkányherceg saját mitológiájának kiépítése, olykor pedig tudatos lerombolása mellett az erényesség számtalan arcának megvilágításával tanít fiatalt és időset egyaránt.
Ugyan tudjuk, hogy az írók legalább hét évaddal terveznek a sorozattal, A sárkányherceg harmadik felvonása akár még a teljes széria fináléjának is tökéletes lett volna. A kezdeti kiforratlanság után, és a nem túl izgalmas fantasy toposzokból egy különleges, sokszor meglepően merész eposz nő ki. Egy olyan történet ez, ahol a legendákból ismert hőstettek olykor nem a jellem diadalát, hanem épp annak kudarcát rejtik a hangzatos mesék mögött. A trilógia zárásában pedig minden összeér, ami korábban is minőségi sorozattá tette A sárkányherceget: egy több fronton zajló, nagybetűs fantasy háborút kapunk, ahol minden korábban megismert karakter szóhoz jut, méghozzá fajsúlyosan. Az utolsó két-három epizód hemzseg a hidegrázós, és minden túlzás nélkül lélegzetelállító jelenetektől, amire az eddig még szándékosan nem említett Frederik Wiedmann zenei aláfestése teszi fel a koronát. Végig egységes, Xadia világának minden különlegességet magában hordozó score-t kapunk, ami jelenleg egy bő 45 tételes felhozatalt jelent, és annak minden darabja hallgattatja magát. Tartalmában sem lehet panaszkodni A sárkányhercegre, ám a látvány és zene tekintetében tündököl igazán a sorozat - nem is lesz könnyű felülmúlni ilyen téren egyhamar a Netflix meséjét.
Az általános iskolában megtanult "bevezetés-tárgyalás-befejezés" hármasának klasszikus példája A sárkányherceg, ami gyakorlatilag két teljes évadot szentel a világ és karakterek expozíciójának, ám a felejthetetlen finálé fényében igazolást nyert a lassú építkezés. A festői látvány mellett a hangulat fogja elsősorban berántani a nézőt, majd Rayláékhoz kezdünk el egyre erőteljesebben kötődni. A hab a tortán pedig egy olyan értékeket és tanításokat felvonultató eposz kibontakozása lesz, amit legszívesebben "kötelező irodalomként" adnék fel a gyerkőcöknek. A sárkányherceg viszont minden korosztálynak képes lesz újat mondani és mutatni - meg is érdemli minden figyelmünket. Élmény és öröm volt elveszni Xadia világában. Jöhet a folytatás.
