Amekkora zseninek kiáltották ki M. Night Shyamalant a 2000-es években, manapság annyira bravúrszámba megy, ha valami értékelhetőt tesz le az asztalra. A hatodik érzék, A sebezhetetlen és a Jelek után sikeresen ledöntötte a saját szobrát Az esemény-Az utolsó léghajlító-A Föld után trióval. Kétségtelen, hogy azóta is akadtak színvonalas munkái (A látogatás, Széttörve), legutóbbi moziját (Kopogás a kunyhóban) azonban szinte a teljes érdektelenség övezte. Ez azért probléma, mert Shyamalan pocsék filmjeiben is legalább a koncepció érdekes. A csapda esetében sincs ez másképp.
Cooper (Josh Hartnett) elviszi tinédzser lányát a népszerű popsztár, Lady Raven (Saleka Shyamalan) koncertjére, ahol feltűnik neki, hogy indokolatlanul sok a rendőr a helyszínen. Tudomására jut, hogy a rendezvényt kihasználva a hatóságok csapdát állítottak a Hentes névre hallgató sorozatgyilkosnak, aki ott van a koncerten. A hír hallatán hősünk arcára fagy a mosoly, ugyanis ő a keresett bűnöző.
Ahogy elhangzott, az író-rendező rendre olyan ötletekkel rukkol elő, melyekben van potenciál, felkeltik az ember érdeklődését, aki kíváncsi rá, mit lehet kihozni egy ilyen sztoriból. Shyamalan szinte bármilyen hulladékot ad ki a kezei közül, azt nem lehet rájuk mondani, hogy unalmas a felütésük. Az Idő, vagy a már említett Kopogás a kunyhóban is ígéretes premisszával operált és A csapda is olyasmit predesztinált, amiből egy izgalmas thrillert ki lehet hozni.
A gyilkos főszereplővé avanzsálása önmagában remek húzás, ad a komplett műnek egy morális ellentmondást, elvégre olyan emberért kéne izgulnunk, aki másokat mészárol le. Ezen felül a cselekmény egy helyszínre való redukálása is működhet, macska-egér játékot űzve a felekkel. A bő 100 perces játékidő első harmadában korrektül szuperál Shyamalan agyszüleménye. Cooper felfedezi, hogy vadásznak rá és ki kell találnia valamit úgy, hogy a lánya közben nyugodtan szórakozhasson. Minden kijáratot őriznek, nincs menekvés, őt azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja. Folyamatosan igyekszik alternatívákat kitalálni, melyek olykor egész kreatívak, még ha nem is feltétlenül vezetnek eredményre. Ám ahogy haladunk előre, úgy válik egyre repetitívebbé A csapda. Minden próbálkozás közben percekig kell néznünk, ahogy a színpadon felejthető popdalokat adnak elő. Mivel Lady Ravent a rendező lánya alakítja, így az érthető módon szeretné egyengetni a hölgy zenei karrierjét, csak arra nem feltétlenül egy feszült thriller a legjobb terep, ahol ezek a betétek megakasztják a tempót.
Ráadásul később központi szerepet szán neki, amivel alapvetően nem lenne probléma, csakhogy ekkor kezd visszafordíthatatlanul szétesni a film. Shyamalan stílust vált, emeli a tétet, szorul a hurok a főhős nyaka körül. Izgalmasan hangzik, kár, hogy nincs benne feszültség, ellenben tömve van illogikus megoldásokkal, következményekkel és döntésekkel. Cooper olyan helyzetekből bújik ki teljesen irreális módon, amiket nem úszhatna meg senki, Lady Raven viselkedése nem kicsit megkérdőjelezhető és nem kell popsztárnak lenni ahhoz, hogy ráncoljuk a szemöldökünket. A kegyelemdöfést az utolsó harmad viszi be, ahol a feleslegesen elnyújtott fináléba még megpróbálnak berángatni egy korábban belengetett, pszichológiai szálat, melynek se füle, se farka. Szükségtelen, az élményhez nem tesz hozzá, csak még inkább széthullik az amúgy is egyre kaotikusabb összkép.
Ami félremehet, az félrement A csapdában, pedig előzetesen biztatónak tűnt. Adott a szokás szerint jó ötlet Shyamalantól, ami előrevetít egy impulzív élményt, de jelen esetben a lendület még a cselekmény feléig sem tart ki. Ellentmondások és következetlenségek garmadája váltja egymást, a logikát millió darabra lehet cincálni, Cooper karaktere iszonyú felszínes, sem a jelleme, sem a traumája, sem a motivációja nincs kibontva. Az ad hoc módon beemelt elemek tovább erősítik az összefüggéstelen katyvasz hatást és már csak a stáblista kezdetét várjuk ebben a katasztrofálisan megírt agymenésben. Shyamalan ismét alkotói mélyponton van, de legalább a családját felfuttatja Hollywoodban. Idősebb lánya, Ishana nemrég mutatkozott be rendezőként a gyengén muzsikáló A figyelőkkel, míg Saleka kis túlzással kapott egy saját koncertfilmet A csapdában. Nemes gesztus apukától, ha már a rendezés nem megy.
