Seth Rogen igen változatos repertoárral rendelkezik, ha produceri teendőkről van szó. Néhány hét különbséggel jelenik meg két, általa egyengetett mű, A félelem fészke és az új Tini Nindzsa Teknőcök animációs film, de az ilyesfajta szélsőségekért csak becsülni lehet. Samuel Bodin alkotásának nincs egyszerű dolga, ugyanis az év horrorszenzációjának kikiáltott Beszélj hozzám! után közvetlenül kell helytállnia. Hálátlan feladat, lássuk sikerült-e legalább részben megbirkózni vele.
A nyolcesztendős Peter (Woody Norman) visszahúzódó srác, szülei kissé furcsa eszközökkel nevelik. Esténként kaparászásokat hall a szobája falának túloldalán, de édesanyja szerint csak a képzelete szüleménye. Amikor a zajok forrása egy éjjel megszólítja, a kisfiú rájön, hogy nem képzeleg és ki akarja deríteni, mi zajlik a házban.
A felütés nem rossz, láttunk már sok hasonlót, de Bodin ügyesen alapozza meg a hangulatot. Minden képkocka baljós, színtelen és kopár, akárcsak Peterék háza. Lekopott festék, nyikorgó ajtók (ezt ki is használják), a kertben pedig egy rothadó töktelep leledzik. Nem túl ideális közeg a gyerekneveléshez, és nagyon hamar körvonalazódik is a nézőben, hogy a szülőkkel valami nincs rendben.
A félelem fészke sokáig a sejtetésre épít, emiatt képes fenntartani a figyelmet. A kérdések egyre csak gyűlnek, nem tudjuk mihez kötni a titokzatos hangokat, illetve anyuka és apuka egyre bizarrabbak. Nyilván van összefüggés a két dolog közt, de vajon mi? A horrorelemek üggyel-bajjal működnek, ijesztőnek egyáltalán nem mondanám, sőt, inkább irritálóvá és fárasztóvá válik, amikor tizedszerre is lassan nyitnak ki egy irreálisan nyikorgó ajtót. Az atmoszféra, a komor tónus ellenben hatásos és a feszültség is el tudja kapni az embert, kár, hogy a végén ez már sokat nem nyom a latba. Amikor Bodin elkezd információkat közölni és válaszokkal szolgálni, azt is kissé sután teszi.
A szülők és főleg Peter viselkedése ellentmondásos, megalapozatlan, vagy legalábbis az indokoltnál jóval felszínesebben van ábrázolva. A nagy reveláció csak további kérdéseket vet fel és megfogalmazódik bennünk, hogy mi is volt a rendező célja? Azt hihetnénk, hogy egy abúzusra, traumákra fókuszáló lélektani horrorral van dolgunk, mely szimbolikus elemekhez nyúl, majd egy ponton átmegyünk home invasion thrillerbe, végül szörnyfilmbe. Ez a változatosság jót is tehetne az összképnek, ám helyette csak ad hoc módon összetákolt, kaotikus sablonáradatnak érződik. Az utolsó jelenetsor a gyermeki félelemre való apellálással még kreatív is lehetne, de az előtte levő bő negyed óra nonszensz dolgai teljesen megölték a misztikumot, így a várt hatás elmaradt.
Woody Norman jól hozza az ijedt kisfiút, igaz ilyen "szülők" mellett lehet játszania sem kellett. Antony Starr a The Boys-on kívül is igazi paraarc tud lenni, nem kicsit fenyegető kisugárzással. Lizzy Caplan kiszámíthatatlansága nemkülönben sokat dob ezen a bizarr családi idillen.
A félelem fészkének megvannak a jobb pillanatai, a hangulata be tud rántani és a feszültséggel sem bánik rosszul. A 88 perces játékidő bár rövid, messziről lerí róla, hogy számos jelenet a vágóasztalon landolt. A legnagyobb probléma mégis az, hogy sokáig csak sejtet, majd minden horror alműfajból beemel valamit, de végül egyikkel sem kezd semmi érdemlegeset. Pszichológiai fronton nem elég mély és logikailag összetett, szörnyfilmnek szimplán röhejes, így talán érdemesebb lett volna egy témára fókuszálni, de azt alaposan. Olyan érzésem volt, mintha a Barbár kevésbé kreatív verzióját nézném. Kár érte, de így nem fogjuk a zsáner legjobbjai közt emlegetni idén A félelem fészkét.
