Azt azért meg kell hagyni, hogy a Marvel stúdió sok szempontból bevállalós ahhoz képest, hogy a világ jelenleg legjobban kifizetődő és felépített filmes franchise-a van a birtokukban. A Vasember első két részének, mondhatni hétköznapi szuperhőstörténetei után jöttek a rizikósabb műfajok. Thorral belépett a fantasy vonal, majd Amerika Kapitánnyal első ízben az Indiana Jones filmek bájával átitatott II. világháborús kalandmatiné, ami szintén egy éles váltással másodjára a kémthrillereket idézte meg. Most pedig a 80'-as évek talán legjellegzetesebb zsánerét, az űroperát formálja a saját szája íze szerint, egy rendkívül szórakoztató darabbá.
Általában ez a bátorság a Marvel esetében kizárólag a műfaji kísérletezésre vonatkozik, nem pedig a történetre vagy a karakterekre, és A galaxis őrzői esetében ez már sok helyütt szembeötlő. A világ és a címszereplők bemutatása, majd utóbbiak összecsiszolódása, ahogy egy csapattá kovácsolódnak a játékidő alatt megeszi reggelire a Bosszúállók farok méregetését. Példaértékű, ahogy ezeket az egyszerre tragikus, a legkülönfélébb motivációkkal ellátott, mégis önreflexíven humoros karaktereket James Gunn egymás mellé rakosgatja és hagyja, hogy összecsiszolódjanak.
Sztorija egyre bejáratottabb paneljeitől és ellenlábasa alulírtságától viszont látványosan nem tudnak szabadulni a készítők. Előbbit még magyarázhatja azzal a rendezés mellett a forgatókönyvért is felelős James Gunn, hogy ez még csupán bevezetésként szolgál egy eddig ismeretlen világba, ő is elfelejtett egy alaptételt: annyit ér a főhős, mint a gonosztevő. És hiába erős egyenként ez a furcsa brigád, Lee Pace túlontúl halovány (minden ripacskodása ellenére), hogy érdemi súlyt adjon az egésznek (amire csak rájátszanak a korrekt akciók), Thanos röpke felbukkanása pedig csak azoknak jelent valamit, akik a képregényekkel és/vagy a filmes univerzum kalandjai közti átjárással maximálisan tisztában vannak.
Mégis minden elszórt utalás ellenére, amely könnyedén megakadályozhatná, hogy A galaxis őrzői önálló alkotás legyen és ezer szállal kapcsolják a Bosszúállókhoz, a film nemcsak hogy működik, hanem rendkívül szórakoztató is. Pedig Peter Quillék-re építeni egy egész filmet szintén nem kis merészségre vall a stúdió részéről, ugyanis a még élvonalba sorolható Tony Stark után egy rakat olyan hős van a sorban (például a szintén hamarosan érkező Fekete Párduc, vagy Doctor Strange), mire eljutunk a rendhagyó rendfenntartó brigádhoz, akik nem csak elsősorban a képregénygeekek számára ismerősek. Mordályék (mindenki szokja meg, mert egyáltalán nem rossz, vagy karakteridegen az elnevezés) kalandja ugyanis szellemiségében visszavisz minket abba a korba, amikor George Lucas és Steven Spielberg még valódi mesélőnek számított. A mozi ugyanis valóban az egyik legjobb űropera az A jedi visszatér óta. Tegyük hozzá, hogy a zsánerben jobbára csak olcsó koppintások születtek, így nem volt nehéz dolga kivívnia magának ezt a titulust. Intergalaktikus világa él és lélegzik, karakterei pedig egyszerre fiatalosan lazák és nosztalgikusan viccesek, utóbbira kiváló példa Űrlord (ezt is szokjuk) film eleji belépője, tisztelegve Az elveszett frigyláda fosztogatói előtt.
Pont ez a fajta nosztalgia (Helló, retro soundtrack!), a sokszor valóban találó múltidézés (Helló, Indiana Jones!), és a filmet övező hype az, ami miatt sokak kedvence lesz, és a fent felsorolt negatívumok ellenére a legkevésbé sem érdemtelenül, mert visszahozott valamit a gyerekkorunkból, amikor a legmenőbb dolog űrcowboynak volt lenni egy távoli planétán. Csak legközelebb bátrabban merjék elhagyni a járt utat a járatlanért. Akkor én is olyan táncot lejtek majd, mint Űrlord.