Andy (Charlize Theron) és csapata (Matthias Schoenaerts, Marwan Kenzari, Luca Marinelli) hosszú idők után új taggal bővül: Nile (KiKi Layne), a fiatal katona egy nap bevetés közben rájön, hogy ugyancsak halhatatlan. A világ védelmezésén túl azonban meg kell küzdeniük Merrick-kel (Harry Melling), aki levadászná őket az örök élet reményében.

Nem lepne meg, ha Theron karaktere másnak sem lopta volna be magát a szívébe. Bár az ő jelleme van leginkább megkonstruálva, mégis elég ellentmondásos, és a kelleténél kevésbé szimpatikus. Andy nem irigylésre méltó "badass", hanem egy cinikus és életunt, néhol már hisztisnek mondható ősanya archetípus. Gondoskodó, segítőkész, a halhatatlansága istenhez hasonlatossá teszi, viszont mellette ott van az emberi oldala. Ebből a szempontból a film nem idealizál, de kissé túlzásba viszi az arroganciát, ami nem segíti sem a bevonódást, sem az empátiát.

A többi szereplő ennél sokkal stilizáltabb: az újonc (a legkisebb "fiú"), aki kvázi reinkarnációs szerepet tölt be (jól megalapozott franchise-építés), a jó, aki rossz lesz, a rossz, aki jó, a szerelmesek, a kisstílű karriergengszter-őrült tudós keverék, meg persze a már említett bandavezér. Ez alapján bármelyik, de tényleg bármelyik akciófilmről beszélhetnénk, és sajnos a film egyéb frontokon sem teljesít kiemelkedően.

Greg Rucka képregényét nem sikerült a maga egyediségében adaptálni - pedig a forgatókönyvet is ő írta -, leginkább a Nikita-Atomszőke-Ava (csak hogy párat említsek) vonalat folytatták, kivéve, hogy Theront minden oldalról egy férfi is megtámogatja. A halhatatlan gárdában tipikus fordulatokat láthatunk, jó akciófilmhez mérten mindenki hamarabb üt, mint kérdez. Sematikus, és minél több tematikus jegyet próbáltak beleszuszakolni, annál kevésbé működik. A harcos koreográfiák egy edzőtermi, barátságos bokszmeccshez hasonlítanak, kevés kivételtől eltekintve unalmas és banális mozdulatsorokat láthatunk, nincs a mozgásban lendület, és a vágás sem diktál jó dinamikát. Képileg abszolút felejthető, a filmzenei szerkesztőket pedig popdalostul küldeném valamelyik Disney-feldolgozáshoz.

Bejáratott rutint követ a formanyelv és a narratíva, a film szereplői pedig több száz évesek, elvileg a zsánerhez hasonlóan tapasztalt és hozzáértő katonák. Nos, a jártasságnak nyoma sincs, és a gárda tagjai olyan gyarlóan viselkednek, mint a ma született bárány, idős koruk ellenére, mintha teljesen másik világban éltek volna remeteként. A paradox értelmezések és történések átjárják az egész filmet, a protagonisták és az antagonisták oldalán egyaránt. A pénzt és örök életet áhító Dudley Dursley erkölcsösségről papol etikátlan cselekedetek közepette (fogjuk rá, hogy ez illik a figurához). A gárda tagjait könnyen tőrbe csalják, holott több háborút éltek át, mint meg lehetne számolni. Ráadásul, egyikőjük a rég elfeledett halandó életre vágyik, de mikor megkapja, rájön, hogy élni mégis jobb, mint halni, szóval nem is úgy gondolta, tehát mégis csak jó lenne, ha megmentenék. Ilyen és ehhez hasonló butaságokkal van tele a cselekmény, amit még a dikcióval is megfejelnek.

Menetrendszerűen érkezik a Coelho-bölcsesség némi fedett pályás távolba nézéssel. Ezek az eszmefuttatások sem közelítik meg új irányból a halhatatlanság, a fájdalom, a gyász, a magány kérdéseit, csak felmondják a kötelezőt. A végletekig polkorrekt, de a rabszállítóban előadott, romantikus shakespeare-i monológ kifejezetten zavarba ejtő. Válaszadás helyett csak közhelyeket puffogtatnak, aminek sokkal súlyosabb hozadéka is van.

Mégpedig a film mítoszépítő törekvése. Elülteti az időkön átívelő őrzők történetét, de az eredetükkel vajmi keveset törődik. Nem válaszol meg egyetlen származásbeli, működésbeli kérdést, vagyis a szüzséből nem lehet a főszereplők fabuláját rekonstruálni, mert nincs mit. A gárda van, tevékenykednek, de effektíve nem léteznek, és senki nem tud semmit a létrejöttük eredetéről vagy okairól. Mindent a véletlenre bíznak, és elintézik a témát egy "senki sem tudja", "nem értem", "nagyon rég volt", "nem fontos" jellegű válasszal, ami nagyban hátráltatja a karakterleírás komplexitását.

Összességében egyhangú, tucat és hosszú, amit még a nívós szereplőgárda sem ment meg. A cliffhanger pedig szánalmasan egyértelmű, de az esetleges második részre engem nem tartanak meg.