Abban a tudatban ültem be az új A holló adaptációra, hogy ez a film teljes mértékben nekem szól. Egy tragédiával végződő szerelmi történet és az édes bosszúhadjárat egy kis természetfeletti segítséggel. A valóságban meg egy felszínes, mindenféle hangulatot nélkülöző és majdnem két óra teljes sötétséget kaptam. Az eredeti képregény kimaradt az életemből, de az Alex Proyas-féle verziót előző este újranéztem, hogy képbe kerüljek, így kicsit a mai napra már telítődtem a fekete szárnyasokkal. Amilyen jól indult az élmény, ennél rosszabbul nem is végződhetett volna.

A klasszikust itt tudjátok feleleveníteni, de most nézzük a 2024-es verziót A hollóból. 

Főhősünket, Ericet még gyerekként ismerjük meg és gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy korán kezdődött a nyomorúsága, de a jelenben sem osztottak neki jó lapokat, mert épp elvonón sínylődik és amúgy is mindenki őt szemelte ki az áldozatának. Itt ismerkedik meg Shellyvel, aki a múltja elől menekül, de gyorsan egymásra találnak, mert passzolnak. Amikor azt mondom, gyorsan, ez nagyjából két jelenetet jelent esetükben. Az eddig öngyilkos hajlamú Eric pedig már meg is találta élete értelmét és gyorsan meg is pattannak közösen, hogy hosszú montázsokon keresztül szexeljenek, meg drogozzanak, meg úgy összességében mutassák, mennyire szerelmesek. A film közel fele a szerelmi szál felépítésével megy el, de úgy, hogy igazából nem történik meg a lényegi munka. Nem tudjuk, miért szeretik egymást, vagy pontosan miben is passzolnak annyira, már a drogokat, meg az "alterságot" leszámítva.  

Nulla kontexust kapunk a kvázi két főhősről, közel ötven percen keresztül tolják az arcukba a kamerát a vaksötétben, hogy megalapozzák a hangulatot. El nem tudom képzelni, hogy ezt otthoni környezetben értelmesen lehet majd nézni anélkül, hogy felvennénk a fényerőt. Értem, hogy itt azt kellett éreztetni, hogy ezek az emberek ilyen művészlelkek és ők így élnek a mának. Meg kell élni a pillanatot, át kell adnod magad az érzelmeidnek, meg hasonlók. Konkrétan ez az életfilozófiája Shellynek, mégis olyan klausztrofób, kényelmetlen érzésem volt egész végig. Mint amikor nagyon elvont életművészek magyarázzák, hogy lázadni kell a társadalmi normák ellen. Látom a törekvést a többre, mégis teljesen hiányzott belőle a tartalom. 

A film másik fele ugyebár a bosszúhadjárat és itt csillant fel először bennem a remény, hogy valami jóba csöppentem mégis bele, mert kellően misztikusan vezetik fel a természetfelettit, csak aztán elfelejtik felfedni. Eric a halála után -  jobb kifejezés híján, mert soha nem mondják el - a purgatóriumban alkut köt, hogy megmentheti Shelly és a saját lelkét, ha helyreállítja a természet rendjét és elpusztítja azokat, akik lepaktáltak az Ördöggel. Igazából itt is hatványozottan igaz, hogy soha nem merülnek el jobban abban, pontosan mit is kell Ericnek jóvá tennie, persze azon kívül, hogy rossz emberek rossz dolgokat csinálnak és amúgy is ők ölték meg Shellyt. Cserébe többször is elhangzik az ikonikus szöveg a hollókról, meg a befejezetlen ügyekről.

Úgy igyekeznek emelni a téteket Eric frissen szerzett halhatatlanságával, hogy csak akkor működik, ha igazán szeret, amikor meginog, azonnal elveszti ezt a képességet és megy szépen vissza az alvilágba. Megint láttam, hogy szándékosan szeretnék a nézőt kételyek között hagyni, ez egy tudatos döntésnek tűnt, de valahogy így mégis kiölték a téteket és üressé vált Eric küldetése. Szerencsére viszont az akciójeleneteknél kihúzták az emberek arcából a kamerát és felkapcsolták a lámpákat, cserébe a közelharci koreográfia minden mozdulata vontatott, mellőzi a tempót és egyet leszámítva a kreativitást is. 

Elmondható, hogy itt volt egy koncepció és elképzelés, ráadásul sikerült két óránál rövidebbre vágni. Az eredeti mű irója, James O'Barr is kapott írói kreditet, amiből feltételezem, hogy ő is rábólintott erre, ha nem is dolgozott rajta aktívan, de a megvalósítás már mindenféle stílust vagy mélységet nélkülöz. Aki A holló hiányban szenved, nézze meg inkább az első feldolgozást, mert még a zene is hitvány volt, pedig FKA Twigs egyedi stílusa ide passzolt volna. 

Plusz egy megjegyzésként még itt hagyom, hogy mennyire hiteltelen volt Bill Skarsgard, mint Eric. Egyszerűen röhejes volt, hogy el kéne hinnem róla az egyszámjegyű testzsírszázalékával és közel két méteres magasságával, hogy ő ilyen szegény abúzált, megtört lelkű drogos. Tisztában vagyok vele, hogy ez már a szőrszálhasogatás netovábbja és ha ez egy jó film lenne, akkor megbocsátható lenne, vagy fel sem tűnik, de ilyeneken volt időm gondolkodni a film alatt, ha már végig a felsőtestét nyomták az arcomba azon színészi képességei helyett, amiket korábban már többször megvillantott.