Nemrég debütált Netflixen a Szörnyeteg címet viselő tízrészes minisorozat Evan Peters főszereplésével, melyben a sorozatgyilkos Jeffrey Dahmer sztoriját mesélték el, igen alaposan. A streaming szolgáltató meglovagolva a sikert, kiadta a Coversations with a Killer sorozat legújabb darabját. Ted Bundy és John Wayne Gacy után most meghallgathatjuk a Dahmer szalagokat, melyek a letartóztatása utáni kihallgatások során készültek.

Dahmer történetét ezúttal nem vázolnám fel, hiszen akit érdekel a téma, az valószínűleg tudja, hogy miket tett, főleg Ryan Murphy-ék szériája után. A három részes dokumentumsorozatnak egyfelől jól jött a hátszél, ugyanakkor hálátlan feladat újfent végigjárni ugyanazokat a köröket, így a legnagyobb kérdés az volt, hogy miben lesz más, jobb ez, mint a Szörnyeteg volt.

Nos, a dokumentarista kivitelezés magában hordoz egy realistább, tényszerűbb elbeszélésmódot, arról nem is beszélve, hogy magának a gyilkosnak a hangját hallani mindig hátborzongató. Ez különösen igaz Dahmerre, akinek lágy, negédes orgánumát kifejezetten jó hallgatni, más kérdés, hogy az elmondottak sokkal inkább nyomasztóak, mintsem megnyugtatóak.

A fókuszban az ő egyik ügyvédje, az akkoriban újoncnak számító Wendy Patrickus áll. Fiatal nőként elérte, hogy Dahmer megbízzon benne, sőt kialakult egyfajta kötelék kettejük közt, s noha a nőt megdöbbentették a gyilkosságok, képes volt emberként tekinteni a vádlottra, mi több, aggódott is érte. Rajta kívül megszólalnak ügyészek, újságírók, az ominózus apartmanház lakói, és persze számos archív felvételt is látunk. Nem szeretnék összehasonlításokba bocsátkozni, mert egy film vagy sorozat mindig változtat a tényeken, hogy dramaturgiailag hatásosabb legyen. Így volt ez a Szörnyeteg esetében is: noha igyekeztek hitelesen ábrázolni a történteket, apróbb ferdítések akadtak. A Jeffrey Dahmer-szalagoknál ilyen nincs, inkább a helyenkénti szenzációhajhász stílus tud zavaró lenni, még ha valamilyen szinten érthető is. Cselekményvezetést tekintve nincs új a nap alatt. Folyamatosan ugrálunk az időben, kitérve a gyermekkorra, szülőkkel való kapcsolatokra és a rendőrség hanyagságára, de a figyelem egyértelműen a gyilkosságokon, az áldozatokon és magán Dahmeren van.

Az összkép pedig egyértelműen ez utóbbi miatt érdekes. Ahogy érzések nélkül, szenvtelenül mondja a beszámolóit, mégis árad belőle valami szánni való, holott szó nincs arról, hogy szimpátiát akarnának kelteni iránta. Egyszerűen csak bizarr és egyben elgondolkodtató, hogy itt ez a fiatalember, aki szeretetre, figyelemre, melegségre vágyik, ám ez annyira eltorzul nála, hogy irányítási vágyba, gyilkosságba és nekrofíliába csap át. A sorozat másik fontos témája a józan vagy őrült kérdéskör. Hogy lehet valakit épelméjűnek titulálni, ha halottakkal létesít erotikus kapcsolatot, a maradványaikból szentélyt épít és zombikat akar kreálni, akik őt szolgálják? Érthető, hogy van különbség a büntetőjogi és az orvosi elmebetegség közt, John Wayne Gacy például egy végtelenül romlott, gonosz, de nem őrült figura volt, Dahmernél ez a kérdés sokkal árnyaltabb, már csak a reakcióit figyelve is, és ebben rejlik a sorozat igazi ereje.

A Jeffrey Dahmer-szalagok túl sok újdonsággal nem szolgál azok számára akik ismerik a sztorit, de mindenképp vannak érdekes aspektusai, melyek miatt a témára fogékonyaknak érdemes tenni vele egy próbát. Érzek némi iróniát a felszólaló ügyész szavaiban, mely szerint Dahmert remélhetőleg elfelejtjük és a süllyesztőben végzi. Nos, azt úgy kéne kezdeni, hogy nem sztorizgatunk egy róla szóló dokumentumsorozatban, mindenesetre jól mutatja, hogy ezek a borzalmak pont a szélsőségeik miatt elévülhetetlenek, de talán annyi tanulópénzzel tudnak szolgálni, hogy a jövőben ne ismétlődhessenek meg.