A western halott? Lóf*szt! Csupán éppen megújulni próbál és teszi mindezt olyan remek darabokkal - ha már a klasszikus korszakot nézzük - mint a Jesse James meggyilkolása…, vagy a Börtönvonat Yumába. Mégis a zsáner új életjelei nem Amerika hőskorában mutatkoznak meg, hanem a fájdalmasan aktuális jelenben - vagy éppen a jövőben - ahogy arra a Nem vénnek való vidék, nem rég a Logan, vagy most A préri urai is rávilágít. Kíméletlenül, megalkuvás mentesen.
Merthogy a klasszikus western minden kegyetlenségével, minden kérlelhetetlenségével együtt hősmítosz volt a javából, amelyet egy fiatal nemzet teremtett magának. Szótlan, névtelen, múlt nélküli senkik szelték a prérit, megnyugvást keresve, sajátos erkölcsi iránytűjüktől vezérelve, aprócska igazságot szolgáltatva az igazságtalanságban, hogy aztán bele lovagoljanak a naplementébe, ezáltal is legendává válva. És mint a legtöbb legenda, ők is avíttassá váltak, elkezdtek feledésbe merülni: először jöttek a csupa izom, egyszemélyes hadseregek (lásd. Arnie és Stallone életmű), aztán azok lényegesen sebezhetőbb változatai (Bruce Willis munkássága, a Bourne-filmek és már maga Bond is), hogy aztán a mitológiai alakok lépjenek a helyükre, szuperhősök képében. (Ha elfogadjuk a fenti eszmefuttatást, akkor különösen kidomborodnak a Logan erényei.) Mindeközben az egykori ígéret földje álmok és vágyak temetőjévé vált: koszos, rohad, és miközben az emberek lelkét a férgek rágják, mások pont ebből húznak hasznot.
Talán túlzónak, már-már disztopikusnak tűnhet, valójában ez a fájdalmas amerikai rögvalóság (csakhogy egy kis aktuálpolitikát is belevigyünk: Donald Trump győzelme is innen sarjad) és ezt festi meg tűpontosan David McKenzie (Young Adam, Hétköznapi pár) az eddig mindössze a Sicario szkriptjét jegyző Taylor Sheridan zseniális forgatókönyvéből. Igazi neo-western az övék, amelyben egy testvérpár a helyi bank fiókjait pucolja ki aprópénzért, hogy minél kisebb feltűnést keltsenek. Toby (Chris Pine élete legjobbját nyújtja) meg akarja menteni a banktól az anyjuktól örökölt farmot a jelzálogtól, és ebben segít neki börtönviselt bátyja, Tanner (Ben Foster egyszerre nyers, mégis szerethető). Mégis nyomukba ered az éppen nyugdíjazás előtt álló ranger, Marcus Hamilton (az ikonikus Jeff Bridges gyakorlatilag lopja a showt) és annak társa, Alberto (Gil Birmingham), négyük konfrontációja pedig előbb-utóbb - inkább utóbb - tragédiához vezet.
A préri urai - mint a legtöbb western - nem a feltétlenül erős sztori miatt marad emlékezetes, hovatovább az már pofátlanul egyszerű, hiszen egy szimpla rabló-pandúr felállás adja a középpontját, ami szépen, lassan épül fel, hogy aztán az utolsó harmad minden értelemben robbanjon. Sheridan és McKenzie a karaktereken keresztül beszél egy letűnt korról és az ezzel együtt járó változás el (nem) fogadásáról. Itt a tökös cowboy és a vad indián ölre menő harcok helyett már csak verbális párbajokat vív egymással egy kaszinóban, a gonoszul képünkbe vigyorgó önkényurak helyébe pedig az arctalan intézményrendszer lépett, az utóbbi felé tett ellenállás pedig morálisan hiába igazolható, ha törvényesen nem.
Pont ezen folyamatos konfrontációk miatt válik egyszerre aktuálissá és időtállóvá, anélkül hogy könnyes szemmel nosztalgiázna a régmúlt dicsőségén. Mégsem válik keserű pirulává: humora oldottságot kölcsönöz neki, hogy a száraz atmoszférában a néző levegőhöz juthasson. Persze ott rejlik az egészben a cinizmus vádja, ahogy azt látjuk, a szereplőink miképp próbálnak ragaszkodni valami olyanhoz, ami már régen elmúlt és ezt képtelenek tudomásul venni. De talán csak próbálnak megőrizni magukból valamit, amit már régen nem érezhetnek a magukénak: emberségüket az embertelenségben. Miképp A préri urai megőriz valamit abból, amit úgy hívunk: film.