Hogy A Simpson család televíziós mérföldkő, azt nem kell bizonygatni, hiszen ott van az eddigi 30 évad, megszámlálhatatlan merchandising termék, a South Park és a Family Guy egy-egy tiszteletet lerovó epizódja. Nem beszélve az olyan, beteljesült jóslattá váló poénokra, mint a Pappa Pia bemutató (ami Mamma Mia folytatásra akart utalni, nem a sorozat készítésében szintén részt vevő Csupó Gábor tavalyi förmedvényére, és mint a példa mutatja, mindkettő betalált), vagy hogy a Fox a Disney tulajdonába kerül. Persze Homer, Marge, Lisa, Bart és a többiek nem jöhettek volna létre Al Bundy rém rendes családja nélkül, akik humoros megközelítésben világítottak rá az amerikai álom családjainak diszfunkcionalitására és ezzel együtt mégis összetartó erejére, mindamellett, hogy releváns témáknak szúrtak oda - legyen szó akár politikáról, akár popkultúráról, viszont ezt mindig Simpsonékra hegyezték ki elsősorban. Emellett nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a paródia, mint olyan a mozivásznakról áttérjen a képernyőkre, lévén animációs formában sokkalta kötetlenebbül lehet valamit kifigurázni. Éppen ezért nagyon régóta érett Homeréknak egy mozivásznas kaland, ami már jóval a sorozat fénykora, 19 évvel a sorozat indulása után következett be.
Ami viszont nem akadályozta meg abban a készítőket, hogy egy sírva-röhögős, mégis szívvel-lélekkel teli filmet alkossanak, pont olyat, mint a sorozat maga. Mert A Simpson család - A film tökéletesen megmutatja, hogy miért is szórakoztatóbb egy-egy 20-30 perces sitcom, vagy rajzfilmsorozat, mint a hollywoodi vígjátékok többsége. A válasz önmagában nagyon egyszerű: a filmeknek általában minél nagyobb közönségez kell szólniuk, ennél fogva a humorral, pontosabban annak bizonyos fajtáival is csínján kell bánniuk, ha csak a koncepció (Rossz szomszédság, Családi üzelmek), vagy a készítők (Adam Sandler-filmek, 21-22 Jump Street) nem determinálják előre mindazt, szemben egy a szabad választás lehetőségét szem előtt tartó szériával. Persze Simpsonék ereje nem csak ebben rejlett mindig is, hanem abban, hogy nem ment el abba a fajta vulgaritásba és sokszor már öncélúságba, amelybe a South Park vagy a Family Guy, mindemellett olyan emberek is bátran eljátszották saját maguk Simpsonositott verzióját, mint Tony Blair volt brit miniszterelnök és J.K. Rowling (ők speciel egyazon epizódban), Kiefer Sutherland vagy jelen mozi esetében Tom Hanks.
Magyarán Simpsonékkal képesek voltunk mindig is önmagunkon éppúgy nevetni, mint az emberi kicsinyességen, miközben évtizedek alatt felhalmozott karakterei nagyon is szeretetőek maradtak. Pont az említett emberi kicsinyesség az, ami a sorozat és ezáltal a film egyik mozgatórugója, ami természetesen Homerban ölt testet. Mert ha megnézzük a család többi tagjait, akkor tényleg egy tipikus amerikai mintacsaládot kapunk: egy gondos családanyát, egy rosszcsont fiút, egy intelligens és jóravaló kislányt, valamint egy csöppnyi, kíváncsi csecsemőt (aki nővérénél is intelligensebb). Ebbe rondít bele a nem túl eszes Homer rendszerint, jelen esetben azzal, hogy egy disznószar silóval ökológiai katasztrófát okoz Springfieldnek, ami révén a család menekülni kényszerül egészen Alaszkáig, az Álmok Földjéig. Persze Homerban az a legszebb most is, hogy minden kicsinyessége, önzősége és ostobasága ellenére egy nagyon is szerethető mamlasz, amiben magyarban rengeteget tett hozzá Székhelyi József zseniális szinkronja is, aki itt már évtizedes rutinnal szólaltatta meg, csakúgy mint Pálos Zsuzsa Marge-ot, Bogdányi Titanilla Lisát, vagy Simonyi Balázs Bartot.
És talán ebben lehetne megfogni a 2007-es mozifilm legfőbb hibáját: hogy lényegében nem több, mint egy másfél órás epizód (noha küllemében nagyobb léptékű), amiben igyekeznek összefoglalni a sorozat esszenciáját! És ez szerencsére parádésan sikerült David Silverman rendezőnek és csapatának. Nem maradéktalanul, elvégre a széria temérdek kultikus figurájának csupán villanások jutnak, némely látványosabb megmozdulás - mint Bart fütyivillantós üldözésénél a bullet time, vagy Simpsonék házának a pusztulása tipikus előzetesbe illő moneyshotok, még ha ezeket át is itatja az önirónia - az érdemi gonosz jelentéktelen (de ezzel legalább a készítők is tisztában voltak egy poén szerint) és maga a konfliktus is végérvényben Homer jellemfejlődését hivatott szolgálni.
Viszont ez a 90 perc akkor is zseniális, az álomgyári vígjátékokat könnyedén alázó komédia tele idézhető ("Pókmalac! Pókmalac") és hasfalszaggató ("Csak tudnám, hogy mér' hagy el mindenki, akit verek?") szövegekkel, valamint megannyi gaggel, és a töménysége ellenére sem üli meg a gyomrot. Ebben persze könnyű helyzetben volt, nem igazán kell karaktereket felfestenie, hiszen azok ekkor már majd két évtizedes múltra tekintettek vissza. Mégsem válik egy a rajongóknak szánt szimpla szerelmes levéllé (noha rengeteg finom utalás van nekik is), hanem bárki számára könnyen befogadható és egy laikus számára is érthető, hogy miért őrülnek meg sokan ezekért a gyanúsan májbetegségben szenvedő sárgákért már évtizedek óta.
Nem is csoda, hogy évről évre felmerül egy újabb mozifilm lehetősége, mint ahogy az sem, hogy a harmincadik szezonnal sem kívánják lezárni a készítők Homerek életét (na de majd ha Mickey Egér lesz a főnök!), de vélhetően egy újabb mozifilmből már nem lesz semmi, mint ahogy magyar viszonylatban Székhelyi József szinkronja nélkül egy Simpson-család epizód sem lesz már ugyanaz. Előbbi pedig így is van jól, hiszen Simpsonék hiába vannak túl a zeniten, hiába kiváló kvintesszenciája létüknek a film, Homer, Marge, valamint Springfield népe mindig is a kisképernyő királyai lesznek elsősorban, amiért joggal önthet el sokakat továbbra is a sárga irigység.