A szenvedély íze nagyot ment tavaly Cannes-ban, a filmet jegyző vietnámi direktor, Anh Hung Tran például elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat. Ráadásul némi meglepetésre Franciaország ezt az alkotást nevezte az idei Oscarra, az okkal körberajongott Egy zuhanás anatómiája helyett. Mit tudhat ez a romantikus gasztromozi, amiben a játékidő javában főznek? Mármint azon felül, hogy nagyon éhesek leszünk tőle.
Dodint (Benoit Magimel) a gasztronómia Napóleonjának nevezik, elismert gourmet, akinek adnak a szavára. Több mint 20 éve dolgozik együtt séfjével, Eugénie-vel (Juliette Binoche), akivel kimondva, kimondatlanul egy párt alkotnak. A férfi már többször el akarta venni a nőt, de ez utóbbi szerint a házasság csak rontana a kapcsolatukon.
Akadnak olyan filmek, amik az ételhez, főzéshez köthetők, de közben sok más témába is belekóstolnak. Gondoljunk csak nemrég A menüre, a John Favrou által jegyzett A séfre, esetleg a Pixar klasszikusára, a Lecsóra. Anh Hung Tran ezeket mind becsomagolja és elküldi gyorséttermi szemétnek (mármint ételfronton, nem színvonalban), mert amit itt látunk, az keményvonalas kajapornó úgy, ahogy még nem élhettük át a vásznon.
Rögtön egy bő 20 perces konyhai akcióval indítunk, ugyanis Dodin négy barátja átugrik ebédre. A konyhában zajlik az élet, Eugénie káprázatos fogásokkal rukkol elő, miközben a gourmet a háttérből irányít. Hogy mi ebben az érdekes? Minden! Kezdjük ott, hogy a sürgő-forgó kameramozgás a nézőt is az események sűrűjébe helyezi, s csorgó nyállal figyeljük, hogy milyen csodák kerülnek elő a fazekakból, edényekből. Másfelől a rendező pazar stílussal dirigál, mintha ő maga lenne az ínyenc, a stábtagok pedig a szakácsok. A lakoma közben negédes cseverészés zajlik közéletről, kultúráról és persze az ételről. Árad belőle a sznobizmus, a már pökhendiség határát súroló tudálékosság, mely más esetben végtelenül irritáló lenne, itt mégsem az.
A megteremtett miliő működik, isszuk Dodin szavait és tökéletesen érthetővé válik, hogy miért gondolkodik így, mitől ennyire szenvedélyes, illetve miért egészítik ki egymást hibátlanul Eugénie-vel. Ugyanakkor nincs levegőbe beszélés, a férfi hiába arrogáns, nagyon is érti a dolgát. Ennek ad hitelt az eurázsiai hercegnél eltöltött nyolc órás(!) vacsora, melyet kíméletlenül, ám annál frappánsabb humorral szed darabjaira. A komikus elemek rendre visszatérnek, de a komplett mű folyamatosan mosolygásra késztet. A drámai élt Eugénie egészségi állapota szállítja, aki rendre megszédül és elájul. Ki lehet következtetni a végkifejletet és ekkor vesz új irányt a cselekmény. A kelleténél talán egy cseppet tovább van nyújtva, de okkal hagynak időt az érzelmek kibontakozására. Főleg a zárójelenet fényében, mely vastagon aláhúzza, hogy miről is szól az igazi szenvedély.
Sokan párhuzamba állították már az ételeket a filmekkel. Az agyatlan popcornmozikat gyorséttermi kajának titulálni manapság pláne népszerű, Tran műve viszont minden tekintetben ínyencfalat. Biztos, hogy többen szeretik az olcsóbb, könnyedebb, egyszerűbb fogásokat és ez rendjén is van. Egyes ízkombinációk csak azután érnek igazán össze, miután jól megrágtuk és lenyeltük őket. Nehéz jól kikeverni az arányokat, s talán hamarabb ki lehetett volna venni a sütőből Dodin gourmet történetét, de a végeredmény így is egy olyan menüt eredményez, amihez hasonlót még garantáltan nem ettünk. Egy varázslatosan étvágygerjesztő, a gasztronómiára művészetként tekintő látleletet, mely hőseink kapcsolatának reflexiója egyben. Valahogy így kell szenvedélyesen mesélni a szenvedélyről. Csak ne éhesen álljunk neki.
