Az egeres cég amellett, hogy szép számmal gyűjti a sikeres franchise-okat (Marvel, Star Wars), rájött arra, hogy a saját padlásán is érdemes leporolni a klasszikus meséket és azokat újra felmondani az ifjabbaknak. Furcsamód ez a 101 kiskutyánál anno még nem volt egyértelmű, de az Alice Csodaországban gigászi sikere egyértelművé tette, hogy érdemes ebbe energiát és pénzt (főleg pénzt) fektetni, hiszen az alapanyagokhoz több generáció kapcsolódik érzelmileg. Az eddigi vérfrissítések minősége viszont erősen megkérdőjelezhető volt. A már említett Alice Tim Burtonhöz mérten túlontúl delíriumosra sikeredett, a Hamupipőke semmi újat nem tudott mondani (ez éppúgy előnyére vált, mint hátrányává), a tavalyi - a kelleténél talán jobban dicsért - A dzsungel könyve pedig képtelen volt eldönteni, hogy mit is akar: nosztalgiázni, vagy teljesen más koncepció alapján elmesélni ugyanazt? Ebből a szempontból üdítő volt a Demóna, hiszen már a címében sem árult zsákbamacskát, hogy Csipkerózsika nemezisét definiálja újra, és hasonlóképp őszinte a 2017-es A Szépség és a Szörnyeteg is: egy felvállalt nosztalgiatúrát kíván tenni gyerekkorunk egyik meghatározó meséjében, mindezt a 21. század igényeihez igazítva.
Ez elsősorban a diverzitásban mutatkozik meg: ebben a mesében teljesen természetesnek hat, hogy vannak fekete, vagy meleg szereplők. Egyik sem hat öncélúan (legfeljebb a világ ezen részén), utóbbit - hiába hördült fel a fél világ - még a narratívába is ízlésesen sikerült belehelyezni és Josh Gad is ügyesen egyensúlyoz a ripacs és a szórakoztató között, hiába sztereotip a karaktere. Ahogy mindenkié, elvégre az irodalom és a filmtörténet egyik kedvenc meséjéről van szó, ahol kb. 5 percenként dalra fakad valaki. Mindez azért sem zavaró, mivel Bill Condon rendező (Alkonyat: Hajnalhasadás 1-2., Kinsey, Dreamgirls), minden nótát újra felmondat az eredetiből, de az annak a zenéjét is jegyző Alan Menken szerencsére újdonságokkal is tudott szolgálni. Így egyszerre keríti hatalmába a nézőt a nosztalgia és várja kíváncsisággal a változtatásokat.
Azonban ennél is fontosabb, hogy a történeti, karakterisztikai kiegészítések a kellő mértékben adnak hozzá az ismert meséhez, ahelyett hogy elvennének. A falusiak bigottsága már-már ijesztően hiteles, Belle és a Szörnyeteg érzelmi egymásra hangolódása pedig sokkal jobban megalapozott és kidolgozott, mint az 1991-es mesében. Igen! Hiába beszélünk az egyik legnagyobb animációs klasszikusról, amelyet még az Oscaron a legjobb film díjára is jelöltek (amikor még nem volt külön kategória), az számos ponton elnagyoltnak hat még a műfaján belül is. Condon és a forgatókönyvírók között megbúvó Stephen Chbosky (Egy különc srác feljegyzései) ügyesen adták hozzá a saját ideáikat. Van azonban, amit még nekik sem sikerült: kellő mennyiségű szívvel felvértezni.
Azzal, hogy ismerjük a mese fordulatait - amit nem egyszer képkockáról képkockára átültettek és ehhez még hozzájön Menken zenéje is - pont a feszültség, az izgalom veszik oda, és mintha Condon is egy-egy jelenetet csak le akarna tudni, hogy az újdonságokkal, vagy a minél színesebb látvánnyal foglalkozhasson. Emellett Emma Watson intellektusban hiába tökéletes Belle-nek, színészileg pont ő a gyengepontja a produkciónak: hiányzik belőle az a fajta élénkség, aminek át kellene ütnie a vásznon, hogy megértsük, miért képes megváltozni miatta egy eltorzult lélek, vagy éppen még jobban kifordulni önmagából. Ellenben a többiek pompásan ellensúlyozzák az impozáns, de mégis művi látványvilágot. A CGI és maszk mögül szinte ki sem látszó Dan Stevens Szörnyetege a legnagyobb győztese a produkciónak: nem csupán fanyarságot, hanem intellektust is kölcsönöz neki, amitől a karakter is elevenebb (nem csak partneréhez, de az eredeti meséhez képest is) és a Watsonnal alkotott párosuk így mégis megkapja a kellő dinamikát. Luke Evans Gastonja bizonytalanabb, és manipulatívabb, mint az eredetije, Kevin Kline-t akármikor jó látni, a CGI Lumiere-n pedig átüt, hogy Ewan McGregor mennyire élvezte ezt az egészet.
Persze ettől még menthetetlenül giccses lesz a végeredmény (különösen a fináléban), de azt végtelenül szórakoztatóan és felvállaltan teszi. Az üzenet, miszerint a szépség belülről fakad pont a diverzitásból fakadóan kevésbé szájbarágós, és éppen ettől válik még mindig időszerűvé, talán aktuálisabbá is, mint 26 éve. Annak korszakalkotó hatásával persze nem tud versenyezni, de szerencsére nem is akar és így is garantáltan megfordul majd az ifjú hercegek és hercegnők lejátszójában majd ez elkövetkezendő év(tized)ekben. Ez pedig már önmagában is szép teljesítmény egy ekkora filmes bestiától.