FIGYELEM: A kritika apróbb spoilereleket tartalmaz a cselekményleírás kapcsán.

Kevin Smith, az önbevallottan szupergeek rendező magára vállalta a feladatot, hogy felélessze a Masters of the Universe (az A világ ura) animációs sorozatot, ami nem könnyű feladat, figyelembe véve, hogy az ilyen nagy kultuszú, régmúltra visszatekintő franchise-ok rajongóit nem könnyű dolog kielégíteni. J.J. Abrams esetén már tapasztaltuk, hogy nem kell minden esetben bedőlni a geekrendező mítoszának, aki minden bizonnyal azokon a filmeken nőtt fel, mint mi is, és majd tisztelettel fog nyúlni az alapanyaghoz. A világ ura: Kinyilatkoztatás esetében is mintha erről lenne szó, de ássunk inkább a dolog mélyére.

Ki is ez a He-Man? A 70-es évek játékfigura bizniszének hőskorában minden hosszútávon sikeressé válni akaró figuraszériának dukált egy saját animációs sorozat (a The Toys That Made Us dokumentumfilmsorozat egyik részében remekül kivesézik a He-Man játékfigurák történelmét). A 83-ban útjának indult eredeti rajzfilmsorozatot az utóbbi évtizedekben több animációs változat is követte, illetve 85-ben egy hírhedten rossz élőszereplős adaptációt is kapott Dolph Lundgren főszereplésével. A Masters of the Universe szellemisége kicsit hasonlít a Transformers franchise-ra: egy alapvetően gyerekeknek készült, infantilis sztori, amiben ennek ellenére benne van a potenciál, hogy egy érett, erőszakos, felnőtteknek szóló történetet is kihozzanak belőle.

Kevin Smith ilyesmi szándékkal állt neki A világ ura: Kinyilatkoztatás megtervezéséhez: legyen ez egy érettebb, felnőttesebb, véresebb reinkarnációja az eredetei sorozatnak, vagyis pont olyan felnőttes legyen, ahogy a 80-as, 90-es években hétvégén a nappaliban TV előtt ülő gyerekek is felnőttek. Ne olyan folytatást kapjanak, amilyen anno volt ez a sorozat, hanem olyat, amilyenre emlékeznek, hogy volt. Emellett maradjon meg a széria szellemisége, emelje ki az aspektusait, ami miatt szeretik a rajongók, és fűzze tovább a cselekményt egy magasabb szintre, de mindezt úgy, hogy ne mondjon ellent korábbi önmagának... szóval nem könnyű dolog ez.

Kevin Smith (csakhogy ezt a bekezdést is az ő személyével kezdjem) egyszerre fordítja ki önmagából a szériát és tiszteleg előtte, ami szélsőségesen ambivalens reakciókat váltott ki a rajongókból. De miről van szó pontosan? A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az eredeti rajzfilm abbamaradt: Skeletor megint megpróbálja elfoglalni Koponyavárat, hogy övé legyen az erődben rejlő hatalom, de He-Man (aki valójában az ifjú Adam herceg, aki egy varázskard segítségével válik kigyúrt barbár küllemű hőssé) és csapata mindig keresztbe húzza a számításait. Ezúttal viszont másképp alakul a dolog, a vár varázsereje elszabadul, He-Man és Skeletor elhunynak a harcban, és Eterniaból ennek következtében kezd kiveszni a varázslat.

Lehet sejteni ezen a ponton, hogy a sorozat nem tette véglegesen kispadra főszereplőjét és antagonistáját, de mégis, a félévad ennek eredményeképp a mellékszereplőkre fókuszál, sőt, emeli őket rivaldafénybe. Egyrészről egyszerre impontált, egyszerre furcsa hatást is keltett ez a koncepció, mert számomra vérpezsdítőnek hatott a status quo effajta felborítása, kapásból egy izgalmas felütést adott a sorozatnak, illetve örültem, hogy jobban megismerhetem a mellékszereplőket. Itt elsősorban Teeláról van szó, aki szárnysegédből főszereplővé lépett elő.

Ellenben rossz szájízt hagy maga után, hogy Kevin Smith olyan sztereotip módon értelmezi az erős női karaktert, akinek féloldalt le van nyírva a haja, maszkulin testalkata van, állandó jelleggel dühös, és egyetlen jellemhibája, hogy nem látja meg önnön maga jelentőségét ebben a történetben. És jogosan érezhették többen, hogy a He-Man központú marketing átverte őket, amikor a félévad fogyasztása közben se He-Mant, se a zseniális (Mark Hamill által életre keltett) hangjátékú Skeletort nem látjuk, ellenben női karakterek azon diskurálnak egymás között, hogy eddig miért éltek férfiak árnyékában.

Ezen a ponton nem véletlenül hördült fel az interneten a Masters of the Universe rajongótábor (vagy annak egy hangos kisebbsége, mindenki döntse el maga), miszerint a kultúrbalos, woke szellemiség kispadra ültette kedvenc karaktereiket, hogy közepesen érdekes női karaktereknek adjon több játékidőt. Ezen az sem segített, hogy Kevin Smith a lehető legrosszabban kezelte a negatív visszajelzéseket, és mindenféle pejoratív jelzővel illette a rajongókat, ami miatt nagyon hamar elharapódzott ez a konfliktus, és azt a narratívát hagyta nagyon hamar maga után, miszerint Kevin Smith szándékosan lerombolta a He-Man mítoszt és bemutatott a rajongóknak, aminek magát is kiadta (itt vissza is térhetünk a geekrendező mítoszdöntésre, ami mintha újra beigazolódni látszana).

A marketinggépezet annyiban el is kezdte a tűzoltást, mármint hogy a második félévad előzetese már erőteljesen spoileres lett, mutatva, hogy He-Man nem csak visszatér régi dicsőségében, de rengeteg menő jelenete lesz. És be is igazolódott, hogy He-Man és Skeletor pontosan azért lett mellékvágányra állítva, hogy még erőteljesebb legyen a visszatérésük és a konfliktusuk a tétek megemelésével érje el csúcspontját. És bevallom, amellett, hogy az első félévadot is élveztem, ez a második félévad tényleg nagyon menő, és itt inkább éreztem azt az őszinte gyermeki lelkesedést, amivel viszonyul Kevin Smith az alapanyaghoz. A kezdeti önreflexió helyét átveszi a vérkomolyan vett konfliktus, egy másodpercre sem csinál viccet a maga koncepciójából. És maguk a beállítások, a zene, amikor Adam elkiáltja a híres "I Have The Power" mondatot... egyszerűen vagány az egész. No meg mindezt zseniális zenei aláfestés támogatja, ami mindig négyzetre emeli az amúgy is eposzi hangulatot.

Az egész sorozatnak jól áll a tónusváltás: hullanak a mellékkarakterek mind a jó, mind a kevésbé jó fej oldalon, a harcokban jelen van a feszültség, végre valóban izgulhatunk, hogy mi lesz Eternia sorsa. A rajzstílus egyszerre modern, de hordozza azokat a nevetséges túlzó stílusjegyeket, miként minden férfiszereplő egy fitneszmodellre hajaz. A mellékszereplők is mind végig járják a maguk útját az egy évadnyi kalandban, és a végjáték pont úgy csavarja meg a felállást, hogy ne fulladjon unalomba He-Man és Skeletor egymást püfölése.

Kevin Smith bátran húzta ki a talajt a Masters of the Universe világa alól, ültette kispadra ikonikus karaktereit, hogy teret engedjen a többieknek, ezzel egy komplexebb és árnyaltabb konfliktust bontakoztatva ki. Bátor, ám átgondolatlan döntés is volt egyben, mivel egy ilyen régi klasszikus felélesztésekor, talán pont nem azzal kéne kezdeni, hogy szembe megyünk a rajongók elvárásainak. Még ez sem ütötte volna ki ilyen szintig a biztosítékot, hogy az egész évad egy időpontban debütál, és nem tartják a nézőket hónapokig sötétben, míg követte az első félévadot a második (amire lehet már sokan kíváncsiak se voltak az eddigi élmények miatt). Az meg csak hab a tortán, amilyen sztereotip mód kezeli a film a női emancipáció kérdését, amit ennél sokkal kifinomultabban és kevésbé didaktikus mód is vászonra lehetett volna vinni.

De mindezt félretéve, az összképet tekintve én remekül szórakoztam A világ ura: Kinyilatkoztatáson. Kevin Smith pontosan tudja, milyen gyermeki lelkesedéssel rajongani az ilyen sztorikért, és ezt minden porcikájában magában hordozza a sorozat. Remélem a kezdeti negatív visszajelzések ellenére készül folytatás, és a Kevin Smith nem riad vissza a bátor húzásoktól, mert azok mindenképp kellenek egy ilyen alapanyagnak vérfrissítés gyanánt. Csak legyen kicsit kifinomultabb, hogyan tálalja ezeket.