Mindig friss és örvendetes koncepció, ha más kultúrák dolgaiba nyerünk betekintést ízlésesen, egy filmen keresztül. Így van ez az adott ország, népcsoport szörnyűségeivel is. A Kinek a háza című horrorban egy afrikai pár beilleszkedési démonaival kellett szembenéznünk, beemelve a törzsi motívumokat, de megemlíthetném az Under the Shadow nevezetű iráni művet, ahol a gonosz egy dzsinn formájában öltött alakot. Az Ahol a sötétség lakozik is hasonló témát jár körbe, csak az indiai folklórt felhasználva.

Samidha (Megan Suri) középiskolás, családjával Indiából érkeztek Amerikába. A lánynak nincsenek beilleszkedési problémái, vannak barátai, ám egy gyermekkori ismerőse furcsán kezd viselkedni és egy démonról hadovál, mielőtt eltűnik. Hősünk nem hisz az ilyesmiben és szeretné élni az életét, de rá kell jönnie, hogy a fenyegetés igenis valós.

Bishal Dutta bemutatkozó rendezése egy ismert tézist jár körbe, az ötletben mégis van potenciál, elsősorban a más etnikumú és vallású szereplők miatt. Persze ez önmagában nem jelent minőséget, elég csak a közelmúltban bemutatott szuperhőssztorira, a Kék Bogárra gondolni, mely a műfaj minden létező sablonját ellőtte, egyediséget pedig csak a mexikói főhősei nyújtottak.

Reménykedtem benne, hogy jelen esetben képes többet nyújtani az élmény és az első harmad alapján nem is indult rosszul Dutta műve. Samidha átlagos, már amerikai tini, apja laza és engedékeny, anyja konzervatív és ragaszkodik a hagyományokhoz. Viszonylag hamar kezdenek sokasodni a baljós jelek és a bizarrul viselkedő, egy befőttesüveget hurcibáló egykori barátnő segítséget kér, mindhiába. Tekintsünk el attól, hogy mit keres egy démon az üvegben, találkoztunk már ennél sokkal extrémebb és röhejesebb felütésekkel. Kérdés, hogy mindez valóság, vagy csak egy elkeseredett kísérlet a figyelemfelkeltésre? A film egyértelmű választ ad, noha igyekszik némi szimbolikát belevinni a mondandójába. A lény a kirekesztettségből, magányból táplálkozik, mely remekül illik ebbe a felvetésbe és fel lehetett volna húzni rá egy mélyebb, erősebb drámával operáló horrort. Dutta ehelyett mindent akart egyszerre és ez lett a veszte. A gonosz első néhány feltűnése tartogat feszült pillanatokat, ám ahogy egyre többet látjuk, úgy veszik ki belőle a misztikum és az izgalom.

Egyszer az Insidious, Démonok között vonalat követné némi tinihorror beütéssel, majd a klasszikus szörnyfilmeket idézi meg, illetve a már említett árnyaltabb, szimbólumokra építő stílusból is merítkezne. Lehetne ebből egy minőségi egyveleget összeállítani, de a rendező csak bedobálja a szubzsánerek ismert paneleit, azt már nem tudja, miként gyúrja össze valami különlegessé. Mert ahogy korábban írtam, attól, hogy más vallású, kultúrájú emberek a főszereplők, még nem lesz valami automatikusan jó. Arról nem beszélve, hogy a tipikus kommersz horroros gyermekbetegségek nélkül sem ússzuk meg. A cselekmény és a szereplők döntései rendre ellentmondásba kergetik magukat. Tudjuk például Samidha anyjáról, hogy hisz a szellemekben, démonokban, ám amikor a lány szembesül a fenyegetéssel és a szülő kérdőre vonja, nem felel semmit, mondván úgysem hinne neki. Rengeteg efféle következetlenség köszön vissza a bő másfél óra során, s noha a megoldás lehetne akár frappáns is, inkább csak még több kérdést vet fel.

Az érdekes premissza és közeg magában hordozta egy autentikus, hatásos, sőt, mély horror lehetőségét, de Dutta minden elvárásnak meg akart felelni, miközben egy kulturális lenyomatot kívánt készíteni az indiai folklór egy teremtményéről. Ebből végül egy felejthető sablonparádé született, mely nem tragikusan rossz, de plázahorrornak nem ijesztő és kínosan vértelen, az érzékenyebb, elgondolkodtató témáit pedig felületesen járja körbe. Ettől az indiai mumustól nem lesznek álmatlan éjszakáink.