Az Alien franchise látott már szebb napokat. Noha a hét évvel ezelőtti Covenant nem feltétlenül lett ízekre cincálva a szakma által, mindenképp csalódásnak tekinthető. A Prometheus ígéretes és innovatív premisszáját sutba dobta, megpróbált újra horror lenni, mellyel teljesen kukázta a misztikumot, s nem mellesleg borzongatni sem volt képes. Ezek után nem volt kérdés, hogy a Romulus tiszta lappal indít, de a rajongók szkeptikussága nem múlt el.
Rain (Cailee Spaeny) egy bányászkolónián él, és folyamatosan azért dolgozik, hogy teljesítse a kvótát, mely kiutat jelenthet a szörnyű helyről. Miután távozási szándékát elutasítják, néhány ismerősével megszökik egy elhagyatottan sodródó űrállomásra. El akarnak jutni egy élhetőbb helyre, csakhogy a hajó rakománya nem várt szörnyűségeket rejt.
Ridley Scott a Covenant után távozott a rendezői székből és producerként maradt a fedélzeten, átadva a stafétát annak a Fede Alvareznek, aki a Gonosz halott remake-kel és a Vaksötéttel szerzett magának hírnevet. Túlzás lenne rendezőzseninek titulálni, de egy Alien filmhez passzolhat a stílusa, s ezt a végeredmény alá is támasztja.
A nyitány rögtön beránt Jerry Goldsmith klasszikus zenei főtémájával, a képi világ impozáns, a díszletek kiválóak. Látszik, hogy sok energiát fektettek egy-egy belső tér felépítésébe (amiért nem mellesleg egy magyar csapat volt a felelős), illetve a lényeken is érződik, hogy valóban ott vannak, nem szimpla számítógéppel kreált effektek. A sötét bányabolygón játszódó expozíció tesz róla, hogy azonosulhassunk hőseinkkel, akik minden követ megmozgatnak, hogy leléphessenek innen.
A Romulus kronológiailag az első két Alien mozi közt játszódik, Alvarez pedig egy interjúban elmondta, hogy eme két alkotást idézte meg művében. Kétségtelenül nagy szavak, de nem alaptalanok. Érdemes azonban annyival kiegészíteni, hogy kisebb-nagyobb arányban, de mind a négy Ripley-t felvonultató Alien film visszaköszön a szűk két órás játékidő során. Sok kérdés várt válaszra a Romulus kapcsán, az egyik legégetőbb, hogy nem lesz-e unalmas sokadjára is egy halálra ítélt legénységet nézni, ahogy az űrállomáson igyekeznek túlélni. A cselekmény nem siet sehova, de Alvarez szépen ágyaz meg a bonyodalmaknak.
Hiába kiszámítható, mikor milyen borzalmak következnek be, két kulcsfontosságú dolog miatt működik az összkép. Ezek az atmoszférateremtés és a feszültségkeltés. A számítógépek dizájnja, a hangok, a fények, mind szerepet játszanak ebben, illetve sikerült olyan karfaszorongatóan izgalmas jeleneteket komponálni, amik pazarul fokozzák a horrorfaktort. Nem kimondottan ijesztő a Romulus, a pulzusszámunkat azonban rendre megemeli. A karakterek ebben a zsánerben jobbára a vágóhídra terelt marhák szerepét töltik be. Kis túlzással itt sincs másképp, ugyanakkor Rain és társai képesek gondolkodni. Meglepően észszerű döntésekkel rukkolnak elő, vannak ötleteik, amikkel ténylegesen segíthetik a túlélésért folytatott küzdelmet. Ez az utolsó harmadra változik meg, ahol sajnos egyre több a logikátlanság és következetlen húzás. Ráadásul a zárásban Alvarez húz egy olyat, amivel garantáltan megosztja majd a rajongókat. Szó nincs a Covenanthoz hasonló misztikumrombolásról, sokkal inkább egyfajta sokkfaktor-hatásról, de sokan ráncolni fogják a szemöldöküket.
Okkal érheti az a vád a Romulust, hogy nincs benne újító szándék és biztonsági játékra törekszik. Való igaz, hogy hiányzik belőle a Prometheus bevállalóssága, története két mondatban összefoglalható és ismét azt a szcenáriót látjuk, amit unásig ismerünk. Ám Alvarez nem egy mezei spin-offot akart készíteni, hanem eltökélt szándéka volt visszarepíteni a címet oda, ahová való. A sci-fi horror trónjára. Még ha ez nem is jött össze maradéktalanul, érződik, hogy a rendező nemcsak tiszteleg a klasszikusok előtt, hanem érti az Alien filmek világát. Rajongóként nagyon jól esett egy efféle hommage-t látni, mely lehet, hogy nem tökéletes, de a franchise-nak most erre volt szüksége.