Ritkán fordul elő, hogy egy film után egy szót sem tudok szólni. Nem azért, mert annyira rossz, hogy kár is fecsérelni rá a levegőt, vagy annyira jó, hogy egyszerűen az szavakkal kifejezhetetlen. Nem. Az Álmaid hőse az a film, ami egyszerűen a hatása alá kerít, a vállaidnál fogva legyűr és a padlóra szorít, és amikor már annyira hozzászoktál a nyomáshoz, hogy nem is érzed, na akkor elenged és egyszerűen nem tudsz mit kezdeni a hiányával.

Mondhatnám, hogy nem először okozott zavart a fejemben az A24 valamelyik alkotása, de az előzetest látva nem számítottam ennyire összetett, sok rétegre bontható, szürreális, nyomasztó, mégis humoros filmre, amiben minden sok, túlzó és kevés egyszerre.

Nicolas Cage egy olyan egyetemi professzort alakít, akinek nem is lehetne szürkébb, unalmasabb az élete. Nem csak a hajának egy részét, de a motivációját is elveszítette. Évek óta tervezgeti, vagyis inkább álmodozik arról, hogy megírjon egy könyvet, de sosincs elég akaratereje ahhoz, hogy belevágjon. Az életének percei, azok a bizonyos szemek a homokórában azonban megállíthatatlanul pörögnek, mígnem a kislánya azzal nem fogadja reggel, hogy vele álmodott.

Ebben még nem lenne semmi szokatlan, hiszen mindannyian álmodunk a szüleinkkel. A Nicolas Cage által játszott Paullal azonban a tanítványai is álmodnak, sőt olyanok is, akik soha életükben nem találkoztak vele korábban. Az álmok nagy részében közös, hogy Paul semmit sem csinál, csak megjelenik, passzív megfigyelőként van jelen idegen emberek álmaiban és erre a jelenségre senki sem tud magyarázattal szolgálni.

A média azonban felkapja a sztorit és ezzel együtt sztárt csinál Paul Matthews-ból, aki sosem tapasztalt még ilyen népszerűséget, ismertséget és nem is tud mit kezdeni azzal, hogy az óráin hirtelen teltház lesz, hogy interjút kell adnia a tévének és szempillantás előtt kinyílnak előtte az évek óta zárva lévő, vagy nem is létező ajtók. A hírnévnek azonban nem csak jó oldala van és ezt hamarosan Paul és családja is megtapasztalja, amikor minden hirtelen rosszra fordul. Nagyon rosszra.

Paul, aki semmit sem csinált, nem ártott senkinek, az emberek álmaiban egy kegyetlen gyilkossá, erőszaktevővé, zaklatóvá válik és a diákok menekülnek előle. Ha étterembe megy, a vendégek nem bírnak megmaradni mellette, a lányait zaklatni kezdik az iskolában, a feleségét pedig szinte kirúgják, csak azért, mert a férje megjelenik mások álmaiban. Paul élete olyan gyorsan és meredeken száguld a föld felé, hogy ha behúznák a féket, akkor sem lehetne elkerülni a becsapódást.

Az Álmaid hőse drasztikus képekkel, nyers és őszinte stílusban mutatja meg, mire képes a hírnév, pontosabban a média ma. Hogyan emel fel és tipor el valakit, és szinte szorongás tört rám a moziban, miközben azt néztem, hogy az ártatlan, tényleg senkinek sem ártó férfi hogyan lesz áldozattá. Akárcsak ő maga, mi nézők is tehetetlen szemlélői leszünk az életének, vagyis annak, ahogyan az romhalmazzá válik.

A film körülbelül száz perces, de sokkal töményebb, mint azt az előzetes alapján hittem volna. Még a lassú jelenetekben sem érezni unalmasnak, hiszen minden mozzanatának van tétje és még a humora sem teszi tönkre vagy ássa alá a mondanivalót. Helye van ezeknek a poénoknak is, mivel ettől lesz igazán szürreális, tényleg felfoghatatlan, hogy mindaz, amit látunk, mennyire valóságosnak érződik, még úgy is, hogy az egészet áthatja valami enyhén természetfeletti.

Nicolas Cage pedig rég volt ennyire sebezhető, őszinte és pont ezért szimpatikus, látszott, hogy ez a szerep és a rendező többet kívánt tőle, mint rutinjáték. Cage természetes volt, és az "álca" mögött szinte elveszett Nicolas Cage-nek lenni, mégis ott volt benne és az arcán minden rá jellemző jellemvonás és gesztus. A feleségét alakító Julianne Nicholson végig partnere volt Cage-nek, mondhatni segítette, támogatta az alakítását, de a végén azért megmutatta, hogy nem volt mégsem az a tipikus másodhegedűs és az egyik legérzelmesebb pillanatban egy mosoly és egy könnycsepp is többet mondott ezer szónál. Puritán, egyszerű, és közhelyes, de nagyszerű játékot mutatott ő is.

Az Álmaid hőse végső soron egy szép film, ami szerintem mindenkiben más érzéseket vált majd ki és azon kivételes filmek közé sorolható, amiről nem egyszerű beszélni. Felesleges megkérdezni, hogy jó volt-e, mert nem lehet rá válaszolni. Vannak olyan pillanatok, amikor a jó vagy a rossz egy olyan szűk vonal, amelyen nem lehet elhelyezni egy filmet, és ez is egy ilyen alkalom.