Ari Aster öt évvel ezelőtt robbant be az Örökség című művével és egyből feltette magát a tehetséges író-rendezők térképére. A Fehér éjszakákkal tovább öregbítette a hírnevét és az úgynevezett "elevated horror" szubzsáner egyik legjelesebb képviselőjévé lépett elő.

Legújabb alkotásával sem fogta vissza magát, az Amitől félünk egy "négyórás rémálom-komédiaként" lett bejelentve, de a játékidő végül megállt egy perc híján három óránál. Külön érdekes, hogy ez lett volna anno Aster bemutatkozó rendezése, mely a 2011-es Beau című rövidfilmjén alapul, de most jutott el odáig, hogy az általa megálmodott víziót vászonra vihette. Lássuk, megérte-e.

Beau (Joaquin Phoenix) fél. Nagyjából mindentől. Szorongó, hipochonder, pánikbeteg életvitele a múltban gyökeredzik, így amikor haza kell térnie édesanyja temetésére, minden erejére szükség van. Arról nem is beszélve, hogy útközben miken megy keresztül.

Aster a két sikeres nagyjátékfilmje után azt csinálhatott, amit akart és ez meglátszik legújabb moziján. Az alkotói szabadság természetesen fontos, ám akadnak olyan művészek, akikre olykor nem árt rászólni, hogy vegyenek vissza, legyen szó akár a fogyaszthatóságról, netán a túlzottan személyes hangvételről. Az Amitől félünk esetében nem érezni efféle megkötéseket, teljes mértékben szerzői film, mely után szemernyi kétségünk sem lesz afelől, hogy Aster őrült.

Hogy az ő tébolya kiben miként csapódik le, már más kérdés, de elmondom, hogy mire is gondolok. Már a prológusban kiderül, hogy nincs minden rendben Beau-val, a születése sem volt sétagalopp, illetve a felnőtt élete nemkülönben kaotikus. Legalábbis ő így éli meg. Az első néhány perc, maximum negyed óra káosza után körvonalazódik a nézőben, hogy a képzelet és a valóság határvonala itt réges-rég összemosódott. Mi több, amit látunk, annak nem sok köze van a realitáshoz, helyette Beau idegességei, félelmei öltenek testet egy belső utazásban.

A végtelenül groteszk, anarchikus városkép az első harmadban egészen parádés, mégpedig azért, mert Aster belecsempészi a humort ebbe a közegbe. Kínos, zavarba ejtő szituációk váltják egymást, de a dolgok abszurditása egy olyan sodró lendületű zűrzavart keltenek, melyek magukkal ragadják az embert, aki így képes átadni magát ennek a bolondok házának. A hazajutási kísérletnek természetesen különböző állomásai vannak, tele furcsa figurákkal és még furcsább történésekkel, reakciókkal. Tény, hogy sok esetben érezni a polgárpukkasztást, a direkt sokkfaktort, a meghökkentési vágyat, ám minden ízében tudatos darab az Amitől félünk. A cselekmény konstrukciója, vagy ahogy az idő előrehaladtával egyre több visszautalással találkozunk bizonyítják, hogy egy olyan rendezői vízióval van dolgunk, aminek igenis van értelme.

Aster ugyanakkor világi troll, aki képes egy mesterien megkomponált, nagyjából 20 percben összefoglalt élettörténetet egy teljesen kretén poénnal feloldani. Apropó feloldás. Az egyik kulcskérdés, hogy hova futtatják ki ezt a rémálmot, s a látottak alapján valami extra revelációra számítana az ember, de erről szó nincs. Sőt, megoldásában, konklúziójában már milliószor láthattunk hasonlót. Nem beszélve arról, hogy ahhoz képest mennyire kiszámíthatatlan a film, a kiváltó okokat, traumákat nagyon hamar össze lehet rakni. A folyamatosan visszaköszönő szülői abúzus és manipuláció, mely a gyermek teljes személyiségét képes eltorzítani nem új keletű téma, noha elévülhetetlenségéhez kétség sem fér. Mégis, egy ilyen mentális tortúra után némi keserű szájízt hagyott, ami egyértelműen az Amitől félünk legnagyobb hiányossága. Egy ennyire ambiciózus, személyes produkciónál adná magát, hogy a zárás után vigyünk magunkkal valamit a látottakból, de jelen esetben sokkal inkább mint élmény működik a film. Holott a célnak legalább ugyanolyan emlékezetesnek kéne lennie, mint magának az útnak.

Színészi fronton mindenkinek jutalomjáték, amit itt nyújt. Joaquin Phoenix a kisujjából kirázza az ilyen fura alakokat és ez itt sincs másképp, de Nathan Lane-t, Amy Ryant vagy Parker Posey-t is jó volt látni.

Szerintem nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, hogy ez Aster eddigi legkevésbé jól sikerült munkája, arról nem beszélve, hogy meg fogja osztani a nézőket és még véletlenül sem a hossza miatt. Érezni a szűk három órát, főleg a végére, amikor már hozzászokunk a groteszk meglepetésekhez, de van egy sodrása, mely kitart a végéig és akkor még nem említettem a kifogástalan technikai megjelenítést és a kínos, feszengésre késztető, mégis működő humorfaktort.

Bőven lehetett volna csiszolni rajta és teljesen érthető, ha valaki képtelen végignézni. Nem kúszik úgy a bőrünk alá, mint az Örökség, nincs olyan hipnotikus erejű, mint a Fehér éjszakák, és mondandójában lehetett volna velősebb, de mint élmény, nagyon is erős, autentikus, abszurd lázálom. Annak pedig külön örülök, hogy vannak még olyan őrültek Hollywoodban, mint Ari Aster.