Hasonló helyzet áll fenn Az eltűntekkel kapcsolatban, mint ami a tavaly októberi Narcos:Mexicónál is volt: mindkettő alkotás az előzetes információk alapján egyenesen fantasztikusnak ígérkezett. Izgalmas alapsztori, szerethető/megvethető karakterek, hatásos atmoszféra, megkapó színészek és nem utolsó sorban igaz történeten alapuló forgatókönyv. Sajnos a hasonlóságok közé kell még emelnünk azt az elsőre meglepően fájó, majd hosszabb távon egyenesen őrjítő tényt, hogy semelyik mű nem tekinthető jónak vagy kiemelkedőnek. Az eltűntek is beáll abba a sorba, ahová a kihagyott ziccernek titulált alkotások tartoznak, pedig játszi könnyedséggel elkerülhető lett volna. És félre ne értsetek, nem arról van szó, hogy ez a film reformálta volna meg a műfajt, ha a készítők helyén kezelik a helyén kezelni valót, de egy emlékezetes, akár maradandónak is nevezhető vérpezsdítés válhatott volna belőle.

 

Az eltűntek sztorija igaz történeten alapul. 1900-ban, a skót partoktól nem messze fekvő Flannon szigeten három toronyőr rejtélyes módon eltűnt, és ennek az alapgondolatával játszik el a film úgy, hogy az ehhez hasonló alkotásoktól eltérően még az eredeti neveket, karaktereket is megtartotta. Három főhősünk, az ifjú és egyben a világítótorony körüli munkálatokban kezdő Donald McArthur (Connor Swindells); a kissé már öreg, viseletes, de profi munkás családapa, James Ducat (Gerard Butler) és végül az idős, már-már reményvesztettnek is mondható Thomas Marshall (Peter Mullan) együtt hajóznak ki erre a mindentől elszigetelt helyre, hogy tegyék a dolgukat. Ahogy lenni szokott, az elején még minden szuperál, közösen énekelnek, esznek és döglött sirályokkal dobálóznak (nem vicc), viszont a krach akkor üt be, amikor egy halott férfit találnak a sziget partján - egy nagyon igéző, kíváncsivá tevő ládikával egyetemben. Ki lehet a halott férfi? Mi lehet a ládikában? Van joguk belenézni, és ha igen, akkor eltulajdoníthatják azt? Megannyi izgalmas kérdés, megannyi flancos klisé. 

A Joe Bone (The Alienist) és a Celyn Jones (Merülés a szerelembe) által jegyzett szkript ékes példája annak, hogy két, eddig írói kvalitással nem rendelkező szerző hogyan nem képes egy egyszerű, de izgalmas, átlátható, de rejtélyes történetet a történelemkönyvek lapjairól a mozik vásznaira adaptálni. Pedig a megengedett szerzői fantázia adott volt: a címbeli eltűnés valóban, a mai napig kérdéses, nincsen tiszta, érvekkel bebizonyított válasz, szóval bátran lehetett volna valami izgalmas, misztikus cuccot előrittyenteni a tarsolyból, de inkább a jól bevált, agyonhasznált klisétengert választotta Bone és Jones - pechünkre.

A sztori kb. 10 perc után kiszámítható lesz, egyenesen erőtlen, a saját farkába harapó kígyó tünetét produkálja, de azt kifogástalanul. Ahogy haladunk előre, tudunk meg újabbnál-újabb információkat a férfiról, illetve a ládáról, úgy válik a film is unalmassá és egyben vérszegénnyé. A legvége pedig (nem spoilerezek, becsszó) azt a nézőt fogja megdöbbenteni, aki még csak most kezdett el életében filmeket nézni. Viszont még ebből a bugyutácska forgatókönyvből is ki lehetett volna hozni valami egyedit, valami izgalmasat, ha van egy jó rendező a háznál, de sajnos nem volt. Kristoffer Nyholmnek ez az első egész estés mozija, hiszen eddig a TV-k képernyőire forgatott (pl. a Tom Hardy-féle Tabut is), és ez a műfajváltás hozta magával a legtöbb elsőfilmes direktorokra jellemző bakikat, hibákat. Ha röviden akarok fogalmazni Az eltűnteknek közel semmilyen a rendezése; nincs megragadható stílus, nincs átütő kézjegy, borzasztóan átlagos, tucatrendezés. Mintha rendesen felmondaná a leckét a tanárnak, amit a könyvekből bemagolt, majd leül és örül magának, pedig ebből sokkal több lehetett volna.

Hasonlóan tudok vélekedni a színészekről, illetve pontosabban fogalmazva az őáltaluk játszott karakterekről. Swindells (aki a közel fantasztikus Sex Education Adamjét is alakította) jó úton halad, hogy elismerjék színészi kvalitásait. Ha marad ezen a vonalon, és apait-anyait belead, akkor akár a díjesőig eljuthat egyszer. Butler (Spíler, Az operaház fantomja) a szokásos; még mindig profi karakterszínész, hozza, amit hoznia kell, és nem riad meg attól sem, ha éppen rekedt hangon kell énekelni egyet. Viszont hármuk közül Mullan (Az ember gyermeke, Trainspotting) az, aki mindenkit maga mögé utasít. Rendkívüli nyersességgel teszi szerethetővé az öreg, sokat látott harcost, aki első ránézésre (megkockáztatom, még másodikra is) teljesen ugyanolyan jellemekkel, sőt kinézettel bír, mint bármelyik másik hasonszőrű filmbeli szereplő, viszont maga Mullan mégis meggyőzi a néző abban, hogy szimpatizáljon vele, szurkoljon neki. Kár, hogy a forgatókönyv csaknem mindhármukat teljese ledegradálja, így a legtöbbször csak vergődnek a szerepeikben (főleg a drámai jeleneteknél érezhető ez, mert azok már-már átcsapnak komédiába).

A pozitívumok sorát ékesíti még a film atmoszférája továbbá, ami viszont nagyon erősre sikeredett. Lehetséges, hogy túlontúl szubjektív megközelítési módból vizsgálom, de a klausztrofób, magárahagyatottság hangulatát maradéktalanul visszaadja Az eltűntek. Ez főleg a film első felében érhető tetten, hiszen a klisézuhatag felettébb elnyomja ennek a kitüremkedését a vége felé. És valahol szomorú, de sokkal szerethetőbben, izgalmasabban tudta bemutatni a toronyőri munkások embert próbáló feladatát Derek Cianfrance méltatlanul alulértékelt és elfeledni látszó 2016-os filmje, a Fény az óceán felett - pedig az inkább egy romantikus, férfi-nő kapcsolatra kiélezett történet, mintsem rejtélyes eltűnésekkel operáló.
 
Az eltűntek egy tucatfilm, vannak pozitívumai és vannak hibái. Lehetne azon vitatkozni, hogy melyik oldal az "erősebb", de a végén úgyis ugyanoda jutunk vissza: egy teljesen feledhető, átlagos mozi, ami nem fog felejthetetlen élményként megmaradni bennünk. Mondanám, hogy egynek elmegy, de ez az egyik legrosszabb kifejezés, amit filmre tudunk mondani, szóval inkább hanyagolom. Nem nézhetetlen, de nem is ragad magával, úgyhogy csak az váltson rá jegyet, akit nem zavar a közhelyesség. A többieknek pedig inkább egy jóravaló dokumentumfilmet vagy egyenesen a Wikipédia szócikkét ajánlom, mert azokban tényleg lehet kézzelfogható izgalmat találni. Itt viszont annyira nem…