Halloween alkalmából immáron hazánkban is elérhető Taneli Mustonen filmje, Az iker. Amióta csak a horror műfaj létezik, azóta szeretik a zsáner alkotói előszeretettel alkalmazni a gyerekeket, mint a riogatás forrásait a filmekben, és egy ikerpárosnál jobb alapanyagot nem is lehetne találni. Már csak egy kompetens történetet kellene írni az alapkoncepció köré, amiben viszont Mustonen megbicsaklott.
A műfaj szerelmesei számára az Amikor kialszik a fényből ismerős Teresa Palmer Rachelje, házastársa Anthony (Steven Cree), illetve fiuk, Elliot (Tristan Ruggeri) Finnországba költöznek, bízva abban, hogy a környezetváltozás jót tesz majd az anyukának, aki még mindig nem tudta feldolgozni másik fiuk, Nathan halálát. A költözés azonban visszafelé sül el, hiszen Elliot csakhamar furcsa tüneteket kezd el produkálni, és Rachel arra gyanakszik, hogy Nathan szelleme szállta meg a fiút.
Az anya ezt követően próbál mindenhonnan segítséget kérni, ám nem segíti a helyzetét, hogy kiderül, a kisvárosban egy sátánista szekta is működik, amelynek tagjai látszólag Elliotra, illetve Nathan szellemére pályáznak.
Az iker legnagyobb problémája, hogy az alapkoncepción túl az alkotók nem igazán gondolták végig a cselekményt. Rengeteg gumicsontot kap a néző a majdnem 110 perces film során, melyek többsége sehova sem fut ki, csak a játékidőt gyarapítja. Mustonen és a forgatókönyvírótársa Aleksi Hyvarinen sajnos a feszesség helyett úgy próbálták meg kihangsúlyozni Rachel reménytelen harcát a világ ellen, hogy túlnyújtották a történetet, mint a rétestésztát szokás.
Ez leginkább a fináléhoz közeledve üt vissza, amikor is egy 180 fokos fordulatot vesz a cselekmény. Érződik, hogy ez a váltás egy fordulatos csavarként lebeghetett az alkotók szeme előtt, ám rendkívül sután sikerült felépíteni, és a fókusz teljesen máshova terelődött át időközben. Ez pedig egy hatásos végkifejlet helyett csalódáskeltő lezárást eredményez.
Teresa Palmer nagyon igyekszik a főszerepben, de hiába van benne a korban, számomra hiteltelen volt ez az anyuka szerep tőle. A többi szereplő pedig szürke kisegér, akiknek nem is jut elegendő játékidő ahhoz, hogy hús-vér emberekké váljanak ebben a történetben. Ez ismételten a finálénál lesz problémás, amikor is kvázi fordul a kocka a szereplők súlyát illetően.
A cselekmény tehát kidolgozatlan, kiegyensúlyozatlan, de mi a helyzet a parafaktorral, ha már horrorról van szó? Eme aspektusban legalább következetesebb Az iker, hiszen a természetfeletti álcáról már a kezdetektől fogva gyanakodhatunk arra, hogy az csak a felszínt kapargatja. A zsáner történetében megannyi példa van arra, amikor ügyesen vegyítődik a természetfeletti a pszichológiai horrorral, így Az ikernek is megadatott volna a lehetőség, hogy legalább egy egyszeri ijesztegetésre elég legyen így Halloweenre. Ám sajnos még ebben sem tud kielégítőt nyújtani - hangulatépítésben ugyanúgy bukdácsol, mint a kevés jump scare jelenet elpuffogtatásában.
Mostanában többször is megírtuk, hogy amilyen langyos volt az idei év horrorok szempontjából, Halloweenre nagyon összekapta magát a műfaj - Barbár, Deadstream vagy a Speak No Evil, hogy csak néhányat említsünk. Az iker azonban nem azon példák közé tartozik, melyek az erősödést képviselnék, úgyhogy csak azoknak tudjuk ajánlani, akik már-már mániákusan akarnak minél több filmet megnézni az adott évi felhozatalból.