David Gordon Green sikerrel élesztette fel az egyik legnagyobb klasszikus horror franchise-t, a Halloweent. Trilógiája igyekezett megtartani a széria sajátosságait, miközben kreatívan próbált újítani. Ez részben sikerült, de a befejező részben meglépett furcsa húzásai sokaknál kicsapták a biztosítékot, okkal. A stúdiók ennek ellenére bíztak benne, így végre kellett hajtania egy hasonló bravúrt, immár Az ördögűző filmekkel.
Victor (Leslie Odom Jr.) a felesége halála után egyedül neveli lányát, Angelát (Lidya Jewett) és óvja mindentől. A tinédzser azonban a saját útját járná, így egy nap barátnőjével elkalandoznak a helyi erdőbe. Csak három nappal később kerülnek elő és igen furcsán kezdenek viselkedni.
Térjünk vissza kicsit Green Halloween-mozijaira. A harmadik felvonást hatalmas csalódásként éltem meg, de az első két filmet kifejezetten szerettem. Az eredeti, 1978-as Halloween az egyik kedvenc slasherem, s hiába a gyenge zárás, nem bántam, hogy elkészült egy új trilógia. Az ördögűző azonban merőben más tészta mind stílusában, hangulatában, szellemiségében.
Minden idők egyik legjobbja a műfajban és William Friedkin 1973-as eredetijét egyik későbbi változat sem tudta még csak megközelíteni sem. Green ezzel sokkal nagyobb fába vágta a fejszéjét, de kíváncsian vártam, milyen irányba viszi el a témát. A kedvcsinálók nem tűntek túl acélosnak és annyi újítást predesztináltak, hogy ezúttal nem egy, hanem két lányba költözik a gonosz. A felvezetés viszonylag hosszú, de nem unalmas, megismerjük Victor és Angela mindennapjait, ahogy a férfi próbál jó apa lenni, míg a lányt egyre jobban érdekli halott anyja. Ennek kapcsán jutunk el az erdőbe, ahol a két fiatal egy szeánsz keretében próbálja felvenni a kapcsolatot a halottal. Ahogy arra számítani lehet, megnyitnak egy átjárót az ördögnek és bizarr események kezdik követik egymást. Felvetődhet a kérdés, hogy ennyi lenne az egész? Nos, igen. Nem feltétlenül szükséges az összetett és misztikus háttér, de mintha meg sem próbáltak volna ilyesmikbe belemenni. Az egész megszállás ad hoc módon történik, mintha egy mindennapos dolog lenne, amit bárki elő képes idézni egy nyaklánccal és némi kántálással.
A cselekmény szépen lassan beindul, megjelennek az alműfajra jellemző sablonok. A lányok arca eltorzul, hangjuk elváltozik, így nyilvánvalóan külső segítség kell. Fel sem vetődik másik opció, Angela barátnőjének anyukája pillanatok alatt leszűri, hogy ez bizony ördögi megszállás, holott ekkor még semmi igazán drasztikus nem történt. Eddig nem túl fényes az összkép, így Green visszahozza az eredeti film főhősét, Chris MacNeilt (Ellen Burstyn), hátha képes némi színt vinni ebbe az érdektelenségbe. Tény, hogy jó volt viszontlátni a karaktert, de érdemi funkciója nincs, hacsak a film legkínosabb mondatának díja nem számít annak. Képesek voltak olyan szöveget írni neki, hogy ő anno azért nem vehetett részt a saját lánya ördögűzésén, mert nem volt tagja a patriarchátusnak. Hogy hány helyről kikezdhető ez az állítás, azt ne firtassuk. Az utolsó harmadban megérkezünk a szertartáshoz, ahol már tényleg semminek nincs értelme. Olyan érzésem volt, mintha egy démonűzős képregényfilmet néznék, ahol a szedett-vetett társaság összeáll egy nagytotálban, hogy végleg elintézzék a gonoszt. A feloldás egyébként sokkoló is lehetne és ötlet szintjén van benne potenciál, de addigra már teljesen kiveszik az emberből bárminemű érdeklődés a film irányába.
Green amennyire újító szándékkal állt a Halloweenhez, Az ördögűzőnél annyira lustának érződik. A visszahozott karaktereken kívül semmi köze az eredetihez, felépítésében, kivitelezésében is csak a sokadik hasonszőrű produkciónak érződik, mintsem a franchise felélesztésének. Sem a megszállásnak, sem a rituálénak nincs súlya, a karakterek érdektelenek, nem beszélve arról, hogy mennyire hiányzik a misztikum. Néhány nem ijesztő jump scare és véresebb jelenet akad, de ettől a címtől várná az ember a polgárpukkasztást, a valláskritikát, mindhiába. Ha Green ennyire képes, akkor ezt a trilógiakezdeményt csírájában kéne elfojtani.
