A Disney animációs stúdiója 1994-ben belevágott valamibe, amelyre akkortájt csak úgy hivatkoztak, mint a stúdió egyik legelső önálló története, ami végre nem egy korábbról jól ismert mese újragondolt változataként kívánja lenyűgözni a nagyérdeműt. Ez nem más volt, mint az azóta kultstátusznak örvendő Az oroszlánkirály, melynek története valószínűleg nem egy a gondtalan gyermekéveket töltő ifjoncnak okozott olyan totális érzelmi megsemmisülést, melyre talán azóta sem volt példa az egeres cég történetében (hacsak a Pixar istállójából kikerült Toy Story 3-at nem számoljuk ide).

Az oroszlánkirály tehát a rajzfilmklasszikusok örök panteonjába nyert bebocsátást, így csak idő kérdése volt, hogy vajon az amúgy is remake-lázban égő Disney mikor szeretné ismét hadrendbe állítani fennállásának egyik legszebb koronaékszerét, hiszen elméletileg ami működött A dzsungel könyvénél vagy az Aladdinnál, annak itt is működnie kellene, nemde? Erre a kérdésre egy ideális világban egy nettó igen lenne a tökéletes válasz. Csakhogy Maugli és a csodalámpát hajkurászó fiatal utcagyerek kalandjai esetében a rendezők képesek voltak valami frisset hozzátenni a már jól ismert mese történetéhez. Az oroszlánkirály esetében viszont a fentebb említett A dzsungel könyvét is dirigáló Jon Favreau úgy lehetett vele, hogy talán nem a legszerencsésebb ötlet, ha szabadjára engedi a kreatív ötleteit, mivel ki tudja, hogy az eredetit kívülről fújó közönség vajon miképpen reagálja majd le, ha több ponton is eltér a klasszikus mese által kijelölt ösvényről.

Márpedig egy adaptáció, vagy jelen esetben remake esetében bármennyire is szeretnénk, de muszáj eltérnünk és új utakat keresnünk a korábban már elmesélt történetnek. Máskülönben szomorúan kell majd tudomásul vennünk, hogy ami egy rajzfilmben remekül megvalósítható volt, az egy CGI által életre keltett világban nem több egy végtelenül csicsás, végeredményében nagyon bazárinak ható illúziónál. Még most is nehezen tudom megérteni, hogy az alkotógárda végső soron hol rontotta el Simbáék megalkotását, ugyanis a rendelkezésükre álló számítógépes animációnak hála a korábbi rajzfilmfigurák lényegében húsvér, valóban élő és lélegző állatokként születtek újra, viszont ez a fajta túlzott realizmus magával hozta azt a problémát, miszerint egy anatómiailag majdnem pontosan lemodellezett állattal egyszerűen nem tehetik meg azokat a dolgokat, amiket mondjuk a rajzfilmes kollégáikkal.

Ezzel a ténnyel alapvetően még nem is lett volna gond, mivel A dzsungel könyvében is hasonló módon nyúltak az állati szereplők megalkotásához, azonban míg ott elsőre képesek voltunk leszűrni a CGI állatok arcára kiülő érzelmeket, addig itt még a játékidő vége felé is azon kellett néha gondolkodnom, hogy szegény jobb sorsra érdemes Zordon vajon milyen arckifejezést próbál kiizzadni magából az elkerülhetetlen vég kapujában. Sajnos ez a probléma a többi szereplő esetében is fennállt, ami leginkább azért volt csalódást keltő, mert hiába állítjuk a világ legjobb színészeit a mikrofon mögé (az eredeti szinkronhangok listája önmagában impozáns), azon még ők sem tudnak segíteni, ha az elképesztő beleéléssel felvett játékukat egy az ajándékboltban kapható plüss oroszlán érzelmi kifejezéseivel bíró CGI lény adja vissza.

A modern technika csodája a klasszikus dalok kötelező módon modernizált nosztalgiavasútja közben is megmutatja a foga fehérjét, ahol ugyan szintén szemkápráztatóan szép látványban lesz részünk, viszont az ötlettelenség és Favreau rendezői stílusának hiánya olyannyira kiütközik, hogy itt már a régi szép emlékek sem fogják a mérleg pozitív serpenyőjébe lapátolni azokat a fránya gondolatokat. Bár az érzelmek és a nettó kreativitás távolmaradása még úgy ahogy elviselhető lenne, ha ezeket a hiányosságokat esetleg némi humorral öntötték volna nyakon, de sajnálatos módon ez esetben is az a helyzet, hogy az alkotók az eredeti kényszerű majmolása közben egyszerűen nem tudták újraalkotni az alapanyag leginkább hasfalszaggató pillanatait. Így a hiénák, valamint Timon és Pumba jelenetei közben is végig az az érzés kerülgetett, hogy vajon a film munkálatai közben tényleg senkinek nem tűnt fel az a tény, miszerint a film, amin éppen serényen dolgoznak, egyszerűen híján van bármiféle értékelhető humornak? Mentségükre szóljon, Timon és Pumba párosának most is sikerült némileg mosolyt csalnia az ember arcára, már amikor az éppen nem fogta fejét az addig látottak miatt.

De ezek a pillanatok is annyira mesterkéltnek és furcsának hatottak az egy kaptafára készült NatGeo természetfilmeket idéző környezetben, mintha a Disney komolyan elfelejtette volna, hogy amúgy jelen esetben egy mesét készítenek és nem egy sztárokkal teletömött dokumentumfilmet. Mindent összevetve a rengeteg jól látható negatívum ellenére is leginkább a totális unalommal tudnám jellemezni a közel kétórás játékidőre felduzzasztott új Az oroszlánkirályt. Ami önmagában nézve azért is elképesztő teljesítmény, mert legrosszabb esetben is maximum arra számítottam, hogy ismét felmondják nekem a már ezerszer hallott mesét, azonban arra nem voltam felkészülve, hogy pont azokat a részeket hagyják majd ki belőle, melyek nélkül az egész nem több egy méregdrága CGI-jal kitömött technikai erődemonstrációnál. Amely bár szépnek szép, de pont az az egy dolog hiányzik belőle, ami az eredeti Az oroszlánkirályt is naggyá tette egykor.