Jaroslav Kalfar A bohémiai űrhajós című könyvét is elérte a Netflix adaptáció-hulláma, itt éppen Adam Sandler bújik az elárvult cseh kozmonauta, Jakub Procházka bőrébe. A férfi nemzete első űrhajósává válik, mikor egy küldetésre küldik a Vénusz felé, ám nincs arra felkészülve, milyen árat kell fizetnie saját álmainak megvalósításáért.
Procházkát azért küldik az űrbe, hogy megvizsgálja az évek óta mozdulatlanul létező, de mindenkit foglalkoztató Chopra-felhőt, egy lila jelenséget az égen - ezzel a könyv és persze a film Lovecraft kozmikus horrorjai előtt adózik.
Kár, hogy épp ez a legelhanyagolhatóbb aspektusa a műveknek, hiszen Kalfar mentális utazásra viszi űrhajósát, akinek egyedül, elszigetelve kell felismernie ambícióinak áldozatait és önfejűségét, hogy visszataláljon feleségéhez, Lenkához, így a titokzatos égi fenomén jobbára csak ürügy marad. A férfi elhunyt apja bűneitől és a média figyelmétől menekülve találja magát az űrben, és bár vágyott arra, hogy elhagyja a Földet, odakint csak egy hatalmas idegen lény várja, Hanus, a pók. Míg Jakub folyamatosan távolodik (érzelmileg és fizikailag egyaránt) Lenkától, addig szoros barátságot köt Hanussal, aki végső soron mindegy is, hogy valódi volt, vagy csak egy agyszülemény.
Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, mennyire látványos ez a film: kisképernyős produkcióhoz képest különösen igényes munkát végeztek mind az űrrel, mind a benne található dolgokkal. Ugyancsak meggyőző a pók, aki ráadásul Paul Dano hangján megszólalva uralja az egész filmet. Mint egy földönkívüli pszichológus, felpiszkálja Jakubot a nihilből, és akárcsak a Solaris óceánja, emlékein keresztül viszi önismereti utazásra a férfit. Ez önmagában nem is lenne probléma - félretéve, hogy személy szerint kezdem unni a "nagyon messze el kell mennem és remeteként rájönnöm, hogy hol rontottam el az életem"-filmeket -, viszont a színészi játék nem bizonyul túl meggyőzőnek. Kétség sem fér hozzá, hogy Sandler jó választás a főszerepre, hiszen remek színész, függetlenül attól, hogy előszeretettel titkolja, azonban a rendezői instrukciók érezhetően félrementek. Míg az elején jól passzol a feleségétől elhidegült, pusztán csak látszólagos érdeklődést mutató reklámarchoz Sandler rezignált és érdektelen alakítása, addig a film drámai tetőfokain, a fordulópontoknál ugyanez a játékstílus jellemzi a színészt, amitől a történet érzelmi íve egyszerűen lapos marad vagy kilyukad. Carey Mulligan hasonlóan minimum lángon ég, még a neki szánt néhány jelenetről is az sugárzik, nem sok kedve volt résztvenni a forgatáson.
Főként a színészi játék miatt fordul elő, hogy a film viccessé válik, de nem azon a frappáns és szatirikus módon, mint ahogy Kalfar regénye kezeli a népszerűségben tobzódó, becsvágyó és a szerelmet feladó Jakub történetét, hanem egyszerűen komolytalanná vagy komikussá válik egy-egy jelenet, és nem a CGI-pók, hanem a nem megfelelő színészi reakciók miatt. Hasonló a helyzet a narratívával: nem kérem számon egy fantasy-sci-fin a természet törvényeit, amennyiben a saját maga által megalkotott világ játékait azért betartja, de sokat elmondd, hogy a sztori leghihetetlenebb része nem Hanus, hanem Jakub csodás, dél-koreaiak (a könyvben oroszok) általi megmentése.
Kalfar szövegei többnyire azért a filmben is ülnek, kiváltképp, amik Hanustól hangzanak el, bár néhány, a regény kontextusából kiragadt mondat túlírtnak hat. Az emberi létezés és a kozmosz kapcsolatát és helyzeteit is boncolgatja egy családi történeten keresztül, úgy, mint az Ad Astra, de elsősorban Lenka és Jakub újbóli egymásra találása a cél. Nem teremt azonban kellően intim közeget, hogy kettejük drámáját megértsük, Lenka nézőpontja szinte abszolút csak párbeszédnek tűnő monológokra korlátozódik, és körülményeiket kevéssé ismerjük meg. Jakub múltjából például csak fel-felvillanó képeket kapunk a cselekmény véletlenszerű pontjain, ami mellé kevés magyarázat társul, és az sem épül szervesen sem a történetbe, sem Jakub jellemébe, hiszen - a könyvvel ellentétben, ahol már a legelején le van írva a férfi helyzete - nem tudjuk meg, mitől lesznek számára olyan meghatározóak ezek az emlékek.
A világűrről alkotott gyönyörű képei és a Paul Dano hangján megszólaló Hanus miatt érdekes lehet Az űrhajós, azonban nem kell tőle túl sokat várni. Tudatfilmnek gyermeteg, pszichológiai kamaradrámának nem elég feszült, szerelmi melodrámának felszínes, sci-finek pedig unalmas. A kidolgozottabb színészi játék és egy erősebb rendezői vízió jót tett volna neki.
