2017 októberében világra szóló botrányt kavart az a cikk, melyet a The New York Times közölt Hollywood egyik legtehetősebb és legelismertebb filmproduceréről, Harvey Weinsteinről. A leleplező riportot két újságíró, Megan Twohey (Carey Mulligan) és Jodi Kantor (Zoe Kazan) állította össze, melyben több áldozat bevonásával azt állították, hogy Weinstein több éven, akár évtizedeken átívelően molesztálta, zsarolta és hallgattatta el alkalmazottjait, vagy éppen feltörekvő színésznőket.

A vádak egy ponton megerőszakolásokról is vallottak, melyek eredményeképp Weinsteint 2020-ban jogerősen 23 év börtönre ítélték nemi erőszak vádjában. Maria Schrader filmje, az Azt mondta az ügy felgöngyölítését, az áldozatok beszámolóit és a cikk közzétevésének napjait meséli el egy ugyan játékfilmes, de száraz, tényszerű dráma formájában.

Az Azt mondta jellemzően az a tényfeltáró, már-már dokumentarista film, melynek elsősorban az a feladata, hogy hatásvadászat és ferdítések nélkül mesélje el történetét. Ha ez így történik, onnantól fogva a film sikerrel elérte a célját, ugyanis korrekt módon beszámolt egy társadalmilag rendkívül fontos és meghatározó ügyről. Egy olyan ügyről, mely - bizonyos tekintetben, vagy azt a rendszert nézve, melyet a film maga is leleplez - talán Hollywoodra specifikus ilyen formában, ám a mérgező céges kultúrák és a nők ilyen szintű tárgyiasítása bőven túlmutat az Álomgyár világán. Az elmúlt időszakban a Spotlight: Egy nyomozás részletei című Tom McCarthy rendezés volt az, ami szinte teljesen kimaxolta ezt a műfajt (egy nem kevésbé kritikus témában), és Schrader rendezőnő filmje egyértelműen hasonló nyomvonalon igyekszik járni. Ám míg előbbi az alapanyagtól függetlenül is egy lebilincselő élményt nyújt, addig az Azt mondta elsősorban társadalmi szerepvállalásával, mintsem izgalmas filmnyelvi megoldásaival, vagy a történések kreatív tálalásával szól a nézőhöz.

Elég erősen indul az Azt mondta, hiszen nem kisebb botrányba csatlakozunk be azonnal, mint a Donald Trump megválasztását megelőző szivárgásokba, ahol olyan hangfelvételek láttak napvilágot az ex-elnökről, melyeken nem túl szofisztikáltan fogalmazott a női nemmel kapcsolatban. Persze, az üzletembernek más dolgokkal kapcsolatban sem szokása az ilyesmi. Mindenesetre már ezen az ügyön is többek között a New York Times újságírói dolgoztak, és hiába keltett jókora visszhangot az eset, érdemi hatása nem volt, hisz 2016 óta tudjuk, hogy az ilyen minőségű megnyilatkozások jutalma nem kisebb, mint hogy valaki az USA elnökévé válhat. A film cselekményének középpontjában álló két újságírónő ekkor talán még nem is sejtette, hogy egy ennél jóval fajsúlyosabb leleplezés előtt állnak, mely nem csak életeket változtatott meg, de globális mozgalmakat és reformokat is eredményezett. Harvey Weinstein botrányának hatására született meg ugyanis a Me Too-mozgalom, de világszinten átalakítások és újragondolások történtek a céges kultúrákat illetően - papíron legalábbis mindenképp.

Talán joggal jegyezhetik meg néhányan, hogy az Azt mondta késett pár évet azzal, hogy bemutassa a 2010-es évek egyik legfontosabb oknyomozócikkjét. Ezzel szemben viszont nem szabad elfelejteni, hogy hiába zajlott a világ szeme láttára az ügy kibontakozása, egy ennyire kényes és megannyi ember életére közvetlen és közvetetten is ható esemény kapcsán rendkívül fontos, hogy az azt bemutató médium minden információt a lehető leghitelesebben, a pontatlanságakat minimalizálva tálaljon. Ha ez nem így történik, és a szenzációhajhászat aktualizálása a cél, az egyrészt morálisan is rendkívül visszás, másrészt pedig kifejezetten kontraproduktív tud lenni, ha egy alapvetően is sokkoló ügyet igyekszik valaki hatásosabbá tenni különböző ferdítésekkel.

Valószínűleg rengetegen vannak, akik nálam jóval jártasabbak a Weinstein-botrányban, ám amennyire azt meg tudom ítélni, az Azt mondta a lehető legnagyobb tárgyilagosággal, a tényszerűségek előtérbe helyezésével és a szükséges empátiával nyúlt a témához. Előbbiek talán valamelyest még a filmélmény rovására is mentek, hiszen Schrader rendezését elsősorban fontosnak tartom, de csak a sokadik sorban nevezném szórakoztatónak.

Szerencsére nem gyakran esik meg az emberrel, hogy az Azt mondtához hasonló alkotásokról kell írnia, ám amikor mégis, mindig nehezen kezelem velük kapcsolatban a saját kritikáimat. Értem ez alatt, hogy abban az esetben, ha az adott film korrekt módon tájékoztat, jó esetben még edukál is választott témájáról, akkor mennyire jogos vagy érdemes számon kérni rajta azt, hogy egyébként eszközeit tekintve nem túl szórakoztató? Avagy mennyire elvárható az, hogy egy ilyen súlyos, és cseppet sem felvillanyozó téma kapcsán filmnyelvi virtuozitást vagy a műfaj újragondolását nyújtsa a szóban forgó alkotás - már amennyiben elsődleges célját, a korrekt tájékoztatást és tényfeltáró munkát tisztességesen elvégzi? Valószínűleg itt is a dolgok helyén való kezelése a legjobb megoldás, ennek kapcsán pedig muszáj megjegyeznem, hogy az Azt mondta se nem kifejezetten lebilincselő, se nem túlzottan érdekes dráma, mely azonban a cselekmény második felére egyre inkább felszívja magát.

A film két nagyobb összetevőből áll: adott a már említett két újságíró, Megan Twohey és Jodi Kantor, akik egyrészt a tényfeltáró munkát végzik, másrészt az érzelmi azonosulási pontot biztosítják a nézőnek. Ők azok, akik végigvezetnek minket Weinstein gyomorforgató bűnein és múltján, egyúttal gyakorlati és empatikus segítséget nyújtanak a filmben felszólaló áldozatoknak. Utóbbi lenne a második nagyobb alkotóelem, mely a film játékidejének egy jelentős részét teszi ki. Az érintettek beszámolói néhány vágóképet leszámítva nyersen, csak és kizárólag az őket megformáló színészek arcát véve, vagy egy telefonbeszélgetést hallgatva történnek meg. Általuk szép fokozatosan egy egyre terebélyesebb, eleinte Weinstein gusztustalanságait elfedő, majd aztán rendszerszintű probléma és jelenség bontakozik ki előttünk. Az Azt mondta szépen csokorba szedi a tényeket, és jól követhető, egymásból következő módon tálalja azokat, ám ezen felül túl sok hozzáadott értéke nincs a filmnek a témához - de nem állítom, hogy ez a fajta egyszerűség feltétlenül rossz dolog lenne. A produkcióban részt vevő minden színész kiegyensúlyozott alakítást nyújt, Carey Mulligan végtelenül profi és határozott játékával az élen, amit rendre Zoe Kazan esendő, érzékenyebb karaktere egészít ki. Ezzel együtt viszont nagyon meglepődnék, ha viszont látnánk majd a nevüket a nagyobb díjátadókon.

Az Azt mondta egy kellően távolságtartó, száraz és tárgyilagos tényfeltáró dráma, a műfaji innováció bármilyen igénye nélkül: a cél az, hogy megmutassa, mi vezetett Hollywood egyik legbefolyásosabb producerének bukásához, mialatt valamelyest bepillantást kapunk az áldozatok személyes történeteibe is. Maria Schrader rendezésének formai visszafogottsága egyszerre értelmezhető méltóságteljes erényként, vagy negatívumként, ez abszolút a néző egyéni preferenciáitól függően fog lecsapódni. Az viszont tény, hogy célját és társadalmi szerepvállalását tökéletesen ellátta, ez pedig önmagában indokolttá és fontossá teszi az Azt mondta létrejöttét - még akkor is, ha a filmnek túl sok hozzáadott értéke nincsen az események és beszámolók korrekt összefűzésén túl.