Érdekes belegondolni abba, hogy az elmúlt évtizedekben a popkultúrának hála hogyan változott meg a boszorkányokról kialakult kép az emberekben. Noha korábban is voltak alkotások, amelyek megpróbálták relativizálni, avagy más szemszögből megmutatni őket (pl. Sabrina, a tiniboszorkány), kétségtelenül J.K. Rowling Harry Pottere tette a legnagyobb hatást azért, hogyha manapság boszorkányokra gondolunk, akkor ne akarjuk azonnal máglyán látni őket (az egyház legnagyobb bánatára, akik a mai napig rendszeresen kikelnek a sorozat ellen) és ezt a hullámot meglovagolva számos könyv- és filmsorozat igyekezett kihasználni. (Az pedig mellékes, hogy az elmúlt időszakban pont a Ttwitter igyekszik Rowlingot máglyán elégetni vélt vagy valós transzfób kijelentései miatt.) Roal Dahl klasszikus története ebből a szempontból kifejezetten régimódi, érezhetően egy más kor más gyermekeinek készült, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne ma is szórakoztató.

Azonban Dahl történetének aktuális feldolgozása kapcsán nem mehetünk el anélkül, hogy ne említenénk meg a kereken 30 évvel ezelőtti, mára kisebb klasszikusnak számító adaptációt Anjelica Hustonnal a főszerepben, oldalágon pedig Rowan Atkinsonnal. A Jim Henson (Muppets, Sötét Kristály, Fantasztikus Labirintus) produkciójában készült film ugyan távolról sem hibátlan alkotás, de markáns, hovatovább gyerekfilm létére kifejezetten félelmetes mozi. Nemcsak a még ma is zseniális maszkok (Huston teljes valójában simán rémálmokat okozna nem egy felnőttnek is), hanem a történet, annak tálalása miatt. A film eleji történet a festménnyel például simán elmenne egy jobb fajta horrorba és az egészet áthatja egyfajta perverz mazochizmus, ahogy idős hölgyek gyerekeket próbálnak becserkészni és bántalmazni. Ezen még az sem segít, hogy a befejezés gyáván megfutamodik és szembemegy mind a film addigi cselekményével, mind a könyv végkifejletével. Ráadásul hiába a baljós atmoszféra, nem egy cselekményszála (például az említett festményes) nem igazán vezet sehova. Nem csoda, hogy a filmet leginkább azok a felnőttek tudják értékelni, akiket gyermekkorukban traumatizált és még ők sem feltétlenül mutogatnák a gyerekeiknek. (Érdekes mód maga Dahl is túlságosan ijesztőnek tartotta, ami a könyvet tekintve minimum meglepő.)

Szóval jelen esetben az újabb feldolgozás mibenléte nem teljesen ördögtől való, pláne ilyen stábbal. A producerek között ott van Alfonso Cuarón és Guillermo Del Toro (utóbbi harmadmagával a forgatókönyvért is felel), a rendezői székben a szebb napokat látott, de még mindig biztos kezű direktornak számító Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe, Forrest Gump), Anjelica Hustont Anne Hathaway, Rowan Atkinsont pedig Stanley Tucci váltotta, a sztorit pedig az aktuális jelenből áthelyezték a 60-as évek tűzforró Alabamájába (a Forrest Gump egyik kultikus helyszíne vissza is köszön). Utóbbi vélhetően Del Toro döntése volt, aki A víz érintése után - igaz, csak lehelet finoman, jelzés szintjén - de ebbe is beleszőtte a rasszizmus, az elnyomás kérdéskörét. 

Szemmel láthatóan egy ilyen neves stábbal igyekeztek egyrészt aktuálisabbá, másrészt a kisebbek számára befogadhatóbbá tenni a történetet és egy részben élőszereplős, részben animációs film hibridet létrehozni, utóbbiban ráadásul Zemeckisnél már mindenkinél nagyobb rutinja van az olyan alkotásokkal, mint a Polar Expressz, a Beowulf, vagy a Karácsonyi ének. És ezekben a vállalásokban többé-kevésbé sikerrel is jár a Boszorkányok, a másik oldalról azonban ha nem is csúfos kudarc, de mindenképpen csúnya folt a rangos stáb renoméján, ugyanis pont a valamire való karaktert dobták ki az ablakon és hoztak létre egy generikus, tizenkettő egy tucat mesét.

Ugyanis - néhány valóban creepy momentumot leszámítva - az 1990-es verzió kiállásában sokkalta inkább illene be akár Zemeckis, akár Del Toro életművébe. Kezdjük ott, hogy nem csak látványában, de karaktereiben is sokkalta markánsabb. A film igazi sztárja Anjelica Huston volt, akiről - nem kis részt az Addams Family-nek hála - zsigerből elhitte az ember, hogy ő a nagy Főboszorkány, Atkinson pedig hibátlanul hozta John Cleese Basil Watczakot idéző manírjait. Az új verzió nyertese mindenképpen Anne Hathaway, aki a film koncepciójához illően teljesen más megközelítést alkalmaz, mint Huston és harsányságában pont megtalálja azt a kényes egyensúlyt, amitől alakítása kellően szórakoztató marad és nem megy át idegesítően ripacsba, viszont akkor tud csak igazán félelmetes lenni, ha a CGI mágusok erre rásegítenek. Atkinsonnal szemben azonban Tucci mindenképpen egy kiváló tehetség elpazarlása és nem csupán soványabb karakterjegyekből, de kevesebb játékidőből kell kihoznia valamit, amire Mr. Beannek annak idején alkalma volt. Octavia Spencer talán az egyetlen, aki - már csak a kulturális gyökerek eltérése miatt is - hasonlóan karizmatikus nagymama, mint amilyen az eredeti volt. Bruno figurája itt ellenben kifejezetten idegesítőre sikeredett (nem kevésbé, mint Chris Rock narrációja) és míg az eredetiben a szülei külön karakterek voltak, kvázi önálló történetívvel, itt csak statisztaszerep jut nekik, ahogy a címbeli boszorkányoknak sincs érdemi kontúrjuk, Hathaway-t leszámítva.

Viszont a film generikusságát - főleg az eredeti fényében - mégsem ezek húzzák alá elsősorban. Del Toroék történetének védelmében annyit el lehet mondani, hogy a korábbi verzióval ellentétben sokkalta következetesebb, egységesebb, van benne néhány változtatás, amelyik sikeresen növeli az izgalomfaktort, ugyanakkor ezek javarészt mégiscsak inkább szolgálják a látványt. Noha fel-felcsillan Zemeckis rutinja, több évtizedes tapasztalata, érzékenysége egy-egy megoldásnál (például a ráeszmélés a szülők elvesztésére), ezzel együtt nem igazán érezni, hogy érdekelte volna az alapanyag és sokkalta inkább tekinthetett rá bérmunkaként. Míg az eredeti film egy jelentős részét tette ki a leveses akció és a különböző fordulatokkal folyamatosan növelte a feszültséget, itt Zemeckis csak végiggaloppozik rajtuk és gyorsan lezavarja azt, ezáltal pedig az izgalom is odavész, amire a rendező állandó munkatársának, Alan Silvestrinek a teljesen maníros aláfestése csak még inkább rájátszik.

A 2020-as Boszorkányok elődjével szemben ráadásul egy olyan világban debütált, ahol az efféle CGI mesékkel már rendesen telítődtünk és noha egy ilyen mesefilmnek nem feltétlenül kell törekednie a valóságra, az a bizonyos lóláb így is sokszor kilóg, ami arra a Zemeckisre nézve, aki nem egy forradalmi vizuális trükkel ajándékozta meg a filmvilágot, kifejezetten szégyenletes. Mégsem gondolom, hogy a film elvesztegetett 100 perc lenne. Minden generikussága, steril látványeleme ellenére egy teljesen vállalható, korrekt délutáni matiné kerekedett belőle. Zemeckis kellemes tempót diktál, Del Toroék bőven eszközölnek annyi változtatást az alapanyagon, hogy a hasonlóságok ellenére a filmnek - ha másból nem, a korból és a közegből fakadóan - önálló identitása legyen, Hathaway az akcentusával együtt a film minden egyes percében veszettül szórakoztató és ami a leglényegesebb, hogy elődjével ellentétben ez 12 éven aluliaknak is bátran ajánlható (anélkül, hogy a szülők a karfát markolásznák félelmükben). Avagy igazodva a korszellemhez, a gyerekek megtanulhatják, hogy nem kell félni a boszorkányoktól, meg is lehet őket szeretni.

A film magyar premierje november 5-én lesz, a cikk írója az Egyesült Királyságban látta.