Ingmar Bergman 1973-ban bemutatott miniszériája, a Jelenetek egy házasságból sokak számára minősül hivatkozási alapnak, ha párkapcsolati filmekről beszélünk. Most azonban konkrétan idézték meg a hat epizódból álló munkát és ültette át Hagai Levi és stábja modern környezetbe, hogy a mai kor szellemében beszéljenek házasságról, válásról és ragaszkodásról. 

Minden epizód, az utolsó kivételével azzal indít, hogy nézzük a színészeket, amint a kulisszák mögött vannak. Köröttük stáb szorgoskodik (maszkban, kvázi mementóját képezve annak az időszaknak, amelyben fogant a sorozat), az aktorok arcán a koncentrálást, a rákészülést figyelhetjük meg, beállítják magukat, majd csapó, a jelenet kezdetét veszi és a valóságból átlépünk egy másfajta realitásba. Hagai Levi koncepciója az volt, hogy ezzel a kis játékkal jelezze: nem hús-vér karaktereket nézünk, hanem csak játék az egész és hogy ezzel egyfajta diskurzust kezdeményezzen az adott témáról. Ám hiába fiktív, amit látunk, az, amit megtestesítenek a karakterek, amiről a dialógusok szólnak, igenis valószerűek és kényelmetlenül ismerősek lehetnek sokak számára. Vagy pedig tudod, érzed, hogy igen, a látottak-hallottak nagyon erősen vájkálnak abban, amit mi realitásnak hívunk. 

A történet egy házaspárról szól: Jonathan-ről (Oscar Isaac) és Miráról (Jessica Chastain). Történetünk kezdetén még relatíve gondtalan házasságban élnek egymással, majd Mira bejelenti, hogy nem tudja tovább folytatni a kapcsolatot - szerelembe esett egy másik férfival. Innentől kezdve kettejük élete fenekestül felfordul. Bergman sorozatához hasonlóan minden epizód kicsit más élethelyzetben mutatja meg a szereplőket, nem a klasszikus értelemben vett kontinuitás az, ami jellemző. Levi azonban még radikálisabb lépéseket tesz: szereplőit nem, vagy csak nagyon indokolt esetben mozdítja ki az otthont adó ház falai közül és minden egyes epizód egy-egy hosszabb dialógust, diskurzust/vitát mutat meg, amely Mira és Jonathan között zajlik. Mintegy limitált eszköztárral (nincs helyszínváltás, nincs semmi kapaszkodó, hogy a szereplők miként viselkednek az adott veszekedésen túl), párbeszédek formájában ismerteti meg Levi velünk a karaktereket és ilyenformán vázolódik fel minden ismertetőjegyük, habitusuk.

A sorozat nézése közben több ponton eszembe jutott a Sam Levinson által rendezett Malcolm & Marie (John David Washington és Zendaya főszereplésével), amely szintén egy pár torzsalkodását mutatta be, ám azzal ellenben itt jóval kifinomultabb, de nem kevésbé őszinte és fojtogató stílusban láthatunk kiélezett szituációkat. Míg ott azt éreztem egy idő után, hogy legszívesebben rájuk csapnám az ajtót és elrohannék, addig Jonathan és Mira esetében inkább éreztem komplexebbnek a látképet. Nem minden megszólalásukban szimpatikusak és nem is kell annak lenniük, de minden visszásabb tulajdonságukkal együtt is éreztem némi szimpátiát irányukba. Gyötrődésük emberinek hat és semmiképpen öncélúnak, viszályuk pedig ennélfogva még fájóbb pontokat érint. 

Egyszerre gyengéden, őszintén és kíméletlenül kalauzolja át mind a nézőket, mind pedig a főszereplőket Levi ezen az érzelmi hullámvasúton, miközben két olyan emberről beszél, akik útjaik szétválnak ugyan, mégsem képesek a teljes elszakadásra. Minden kedvességet, minden apró reménysugarat egyszerre csak besötétít egy váratlan vallomás, egy elszólás, pár szónyi meggondolatlanság, hogy aztán újból ott találják magukat a szakadék szélén. Fontos és izgalmas öt órának tartottam az HBO sorozatát, már csak azért is, mert megmutatja, mennyi dimenziója van a szeretetnek és hogy mit tud jelenteni 10-11 évnyi házasság/együttlét.

Mit tud jelenteni, ha két ember kvázi egymásra van utalva és minden értelemben kiismeri a másikat. Véget lehet-e vetni egyik napról a másikra egy ilyen komoly kapcsolatot, amelyben ráadásul egy gyerek is fontos tényező? Milyen ütemben gyógyulnak a sebek, amelyet az elszakadás okoz és lehet-e teljesen elszakadni a másiktól? Ezen kérdések boncolgatását végzi el a sorozat és a válasz ezekre bár nem meglepő, mégis finoman gyomorszájon mar a fogalmazásmódja miatt. Nyakunkon érezhetjük azoknak a döntéseknek a súlyát, amelyeket meghoznak a szereplők, ahogyan azt is, hogy láthatóan képtelenek végső búcsút inteni a másiknak. 

Levi sorozata a válásban, az elszakadásban, annak hatására itt-ott felszínre törő emberséget, nehézséget mutatja meg, ahelyett, hogy a teljes elembertelenedést vizsgálná. A válás komplexitátást és érzelmi hordalékait, az évek egyre élesebben kirajzolódó nyomát rajzolja meg. Időt szán arra, hogy megmutassa mind a gyenge pontjait, mind pedig az erősségeit a két karakternek. Az Isaac által megformált Jonathan megejtő vallomása például arról, hogy miként folyamodott segítséghez Mirával való szakítása után a sorozat egyik legemlékezetesebb párbeszéde.

De hogy egy másikat említsek,  kiváltképp erős és szívszorító, amint Mira igyekszik győzködni egykori társát arról, hogy van értelme újrakezdeni. Tényleg lenne? Nézőként a happy end megnyugtató lenne és kielégítő, de a Jonathan van annyira "jelen", hogy átérezze, pár év múlva ugyanott találnák magukat, mint akkor. És akkor soha nem jutnának ábólbébe. A felismerés kiábrándító és nehezen befogadható Mira számára - épp annyira, amennyire nehezen abszolválható Jonathan-nek. A pillanatnyi hév, a pillanatnyi megnyugvás azonban akkor, ott, mindennél nagyobb hatással van rá, rájuk. Andrij Parekh kamerája pedig szinte már rutinszerűen férkőzik két torzsalkodó ember intimszférájába, hiszen a Blue Valentine-nál is az ő munkáját dicsérhettük. Munkaeszközével közel visz bennünket, de ahelyett, hogy remegő kézikamerával járta volna körbe szereplőit, inkább statikusságot választotta és hol kicsit közelebb, hol tisztes távolságot tartva figyeli a történéseket. Hol gyengédséget, otthont adó kényelmet tükrözve, hol pedig finoman rideg képi környezetet teremtve. 

A sorozatot az egyszerű, de annál valószerűbb helyzeteken, a kimunkált dialógusokon kívül két csodálatos színész hajtja, viszi előre. Mindketten képesek több arcukat megmutatni: Chastain hol rideg és megközelíthetetlen, hol szívet tépően törékeny és érzékeny, Oscar Isaac pedig sztoikus, alapvetően nyugodtságot sugárzó arckifejezésével képes olyan érzelmeket és olyan regisztereket megjeleníteni játékában, amely miatt mostantól muszáj vagyok rajongóvá válni. Nehéz elképzelni más színészeket ebben a szerepben, bár az is igaz, hogy bárki remek aktor számára igazi jutalomjáték lett volna ez a széria, pontosan azért, mert sok alkalmat nyújt arra, hogy az adott művész megvillantsa igazi tehetségét. Anélkül, hogy teátrális lenne és színpadias, vagy épp arcba mászóan látványos. Nekik (is) köszönhetem azt, hogy ez a sorozat még nagyon sokáig velem lesz.