A Catherine Called Birdy-ről eszembe jutott egy másik film, szintén benne van a címében, hogy Bird és mint olyan, tulajdonságát tekintve a párhuzam nem is annyira távoli és ördögtől való. Mindkét filmben egy olyan lány útját követjük, aki a legkevésbé sem akarja azt csinálni, amit tőle elvár a társadalom, aki csapong mind életút, mind pedig az érzelmeket illetően - és aki ezen a rögös úton kénytelen megtanulni, hogy mit jelent felnőtté válni. 

November huszonötödik napja. Már testem egyetlen porcikáját sem érzem magaménak.

Birdy, avagy polgári nevén Catherine (Bella Ramsey bohókás, önfeledt és szórakoztató a szerepében) nem egy átlagos tinédzserlány (már amennyire lehet ilyet mondani, hogy "átlagos"). A film első jelenetében azt látjuk, hogy sárban dagonyázik a helybéli fiúkkal, a barna anyag tetőtől talpig befogta őt, ő pedig önfeledten lubickol ebben a helyzetben. Nem sokkal később már nem ennyire jókedvű: kiderül ugyanis, hogy apja (Andrew Scott) anyagi megfontolásból fakadóan férjhez akarja adni őt, mégpedig mihamarabb, és lehetőleg a kérő legyen minél gazdagabb. Catherine hallani sem akar a dologról, rendületlenül dacol a számára kijelölt sorssal. A kérdés csupán az: meddig lehet húzni ezt a lázadozást?

Lena Dunham rendezése egy felszabadult és bohókás története a nővé érés folyamatának és annak, hogy a női testet, a női akaratot milyen szinten érte/éri kisajátítás a társadalom, a közvetlen környezet, az elvárások által. Birdy nem akar férjhez menni senkihez (kivéve talán rajongva imádott nagybátyjához), nem ismeri a testiséget és minden porcikája ellene van annak, hogy igazán komoly, nőies dolgokról beszéljenek vele. A film kiemeli azt is, hogy a lány fonalat szőni sem tud, egy barátjának pedig elhitte, hogy a gyerek úgy születik, hogy orron keresztül magot szórnak az agyába. A filmnek egyébként ez egy meglehetősen vicces jelenete, melyben Ramsey dühödten, felpaprikázva meséli ezt dajkájának, hogy aztán megtudja: átejtették. Dunham a lány lázadását gyerekes csínyekkel illusztrálja, kamaszos hisztikkel és harsány daccal a család ellen, amit olykor ellenpontoz nagybátyja iránti érzelmeivel és dajkájával és legjobb barátnőjével való bensőségesebb viszonyával.

A rendező rengeteg humorral mesél: ezek sokszor a kérőkkel való találkozásokra vannak felfűzve - amelyek keretén belül Catherine válogatott eszközökkel rettenti el céljuk elérésétől őket. De a humoros szegmensek közepette sem feledkezik meg történetének őszinteségéről. Ugyan a sztori maga a középkorban játszódik, nem nehéz belelátni azt, hogy sokaknak ma is ugyanolyan nehéz, kaotikus és rögös a felnőtté érés útja. A szetting - túl azon, hogy az alapul szolgáló 1994-ben kiadott regény sajátja - főként arra szolgál, hogy humorforrásként használja azt, valamint hogy bizonyos kontrasztok jobban kirajzolódjanak. Nyilvánvalóan valamit az adott korról is kíván mondani (például azzal, hogy nem számít, túléli-e az anya, de muszáj kockáztatni egy sokadik szülést is, hátha összejön) de inkább a máról beszél, a mai fiataloknak. 

Nem mi döntjük el, hogy milyen utat járunk. Az élet kutyába se vesz minket. 

Sok helyen emlékeztetett a film a Dickinson című sorozatra. Habitusában, eszközeiben és elnagyoltan ugyan, de témájában is. Ahogy a Dickinson, úgy a Catherine Called Birdy is előszeretettel él anakronizmusokkal és kevésbé érdekli az, hogy történelmileg hitelessé váljon. Így igen, a filmben vannak fekete szereplők (juj), a szereplők nyilvánvalóan nem úgy viselkednek, ahogyan vélhetően viselkedtek annak idején és a zeneválasztás is divatos, menő és laza, a mai igényeknek megfelelően. Ez pedig működik, nem válik modorossá vagy erőltetetté, gördülékenyen megy a cselekmény a maga medrében, teljesen önazonosan lubickol ebben a szabadságban - épp úgy, ahogyan főhőse is a film elején. És ahogyan a happy end sugallja, az élet ugyan valóban legtöbbször nem vesz minket kutyába, valóban sokan esnek bele egy olyan szerepbe, amit soha nem kívánnának maguknak, de olykor, ha megfelelő emberek vesznek minket körül, sikerülhet az, hogy önmagunk legyünk. 

A színészek Bella Ramsey-n kívül is jól teljesítenek, Billie Piper a háttérből próbál kidomborodni, Andrew Scott rendkívül szórakoztató a hiú, sokszor egyenesen tahó apa szerepében, még ha a film el is bagatellizálja némileg az ő tahóságát és szigorát. Dunham harsány stílusának forgatagában azonban ezt kevésbé éreztem súlyosnak, a megfelelő hangsúlyokat, súlypontokat így is megtalálta, üzenetét pedig jól érthetően, szórakoztatóan, tudta kommunikálni. Ami pedig nem más, minthogy mindenki, de itt specifikusan a lányok merjenek csak lázadni, merjenek önazonosak lenni és merjenek nem beállni a sorba. Szinte látom magam előtt a levegőbe küldött ökölbe szorult kezet.