Az idei horrortermés egyelőre nem túl acélos, kommersz vonalon csak a Hang nélkül 2 tudta hozni a magas színvonalat, míg az elvontabb, művészibb szubzsánerben a Saint Maud volt kiemelkedő. Ez utóbbi vonal szerencsére ismét mutatott némi életjelet, az elsőfilmes Prano Bailey-Bond ugyanis egy emlékezetes darabbal mutatkozott be a Censor képében.

Az 1980-as években járunk Angliában, ahol tombol a "video nasty" korszak. Ez egy gyűjtőfogalom az elsősorban videóra érkező, olcsó és brutálisan erőszakos horrorfilmekre, melyek sokszor a tiltás ellenére is kézről-kézre jártak. Enid (Niamh Algar) cenzorként dolgozik, feladata, hogy úgy vágja meg a filmeket, hogy forgalmazhatóak legyenek a nagyközönség számára, illetve ő javasolja a korhatár-besorolást. Az egyik videó különösen felkavarja, noha nem a durvaságok miatt, hanem mert rég eltűnt húgát véli felfedezni az egyik főszereplőben.

A sztori remek, a film a filmben elbeszélésmód pláne remekül tud működni, a rendező pedig ezt kamatoztatja is, ami egy pszicho-horrornál nem hátrány. Összemossa a képzeletet a valósággal, s ahelyett, hogy vakvágányra terelne, inkább egy nyomasztó utazásra invitál. A már említett történetnek nem az autentikusság a fő erénye, hanem ahogy Bailey-Bond mesél. Látszik, hogy merített a Videodrome vagy a Berberian Sound Studio stílusából, de szó nincs pofátlan másolásról, szerencsére megvan a kellő kreativitása ahhoz, hogy a Censor önálló alkotásként is működjön. No, de miről is szól a fáma?

Enid láthatóan magának való nő, akit kísért a múltja a húga eltűnése miatt. Önmagát okolja, noha szülei már továbblépnének, ő képtelen feldolgozni a történteket. A munkájába temetkezik és nem különösebben hatják meg a vérgőzös videók. Még akkor sem, amikor történik egy gyilkosság és az egyik filmet, illetve a benne látható borzalmakat okolják az esett miatt. Kezdettől fogva sejtjük, hogy nincs minden rendben a főhőssel, amikor pedig meglátja a vélt húgát az egyik kazettán, elkezd körvonalazódni, hogy mi állhat a háttérben.

A Censor elsősorban a traumák elfojtásáról, a valóság és a téveszmék összemosásáról, valamint következményekkel való szembesülésről szól. A vágás, mint szakma egy másik perspektívát kap, ugyanis Enid a filmek mellett a saját tudatát is cenzúrázta, melyet most vissza akarna állítani. Bailey-Bond zseniálisan játszik a képarányokkal, elkülönítve a tudatállapotokat. Ez a pszichológiai játék a cselekmény utolsó harmadára áll össze és itt válik világossá a főhős igazi szerepe. Konkrét választ nem kapunk, a direktor több opciót kínál az értelmezésre, de a végkicsengés így is elég világos és kifejezetten bizarr.

A Censor sokféle stílusban és mondanivalóval elkészülhetett volna. Kicsit hiányoltam a munkahely részletesebb ábrázolását, illetve az alig 80 perces játékidő ellenére a tempó is hajlamos belassulni, a végeredmény mégis kárpótolt. Niamh Algar pazar játéka mellett Bailey-Bond atmoszféraépítése is elsőosztályú. A 80-as évek videókorszakának hangulata, a nyomasztó belső utazás, vagy Enid víziói mind fontos katalizátorok abban, hogy az összkép működjön. Egyértelműen rétegfilm, egy szűk közönségnek, de aki kedveli a bőr alá kúszó pszicho-horrorokat, az ne vágja ki ezt a címet a nézendő darabok közül.