Senkit ne tévesszen meg a premissza: egy csapatnyi elítélt az űr mélyében összezárva válik kísérleti nyúllá a tudomány érdekében (a fekete lyukat szeretnék feltérképezni), egyikük, Monte pedig később egy csecsemővel lesz összezárva akit egymaga kell felneveljen. A legénység száma - ahogy az meg van írva - a játékidő előrehaladásával folyamatosan csökken, a kérdések száma pedig egyre nő. Agyunk egyből asszociálhat valami mainstreamre, esetleg egy B-kategóriás akciófilmre, vagy legalábbis valami olyanra, amely megfelelhet egy könnyed esti mozizáshoz. Amit tudatunk, érzékelésünk könnyen megemészt. Ezen illúzióinkat nyomban vessük el, amint elkezdünk szemezni azzal, hogy megnézzük a Csillagok határán-t.

Claire Denis francia rendezőnő egyébként sem a túlzottan közönségbarát filmjeiről nevezetes, ehhez pedig elég, ha példának elővesszük a Kínzó mindennapok című 2001-es alkotását. Az a film egy a nászútját Párizsban töltő párról, valamint egy furcsa igényekkel rendelkező fiatal hölgyről szólt, műfaját tekintve pedig éppúgy ellenállt mindenféle besorolásnak, mint annak, hogy könnyedén befogadjuk magunkba. Denis már ott is elég sajátosan fordította a maga kedvére a szerkezetet, mint olyat - a klasszikus, lineáris történetmesélést szépen kikukázta, minimálisra vette a dialógusokat és a legtöbb munkát a saját nézőjére hagyta, hadd találjuk csak ki mi, hogy miről van szó, mit is szeretne mondani. Ez a fajta történetmesélői hozzáállás nevezzük akár fondorlatosnak, akár egyszerűen kísérletezőnek és eredetinek, egyúttal elidegenítőnek is hathat. Amennyiben nem mozgunk otthonosan, vagy épp egészen szimplán nem vagyunk vevők az olyan mozikra, amelyet rosszmájúan művészfilmeknek is titulálhatunk, könnyen ellenségre lelhetünk ebben a moziban.

El kell ismernem, a Csillagok határán nehezen adja magát. Nehezen, mert legyen a felállás bármennyire is zsánerkompatibilis (sci-fi horror, valahol az Alien, illetve a Napfény peremvidékén), a hangnem, az eszközhasználat okán elhatárolódik az átlag műfaji filmektől. Az információkat lassan, ráérősen csepegteti Denis, nem sieti el a dolgokat, ahogyan a felmerülő kérdésekre is csak nagyon lassan kapunk választ - ha egyáltalán kapunk. Az időkezelés is szabálytalan (hol előrébb, hol hátrébb ugrunk és sokszor még csak jelzést sem kapunk, hogy éppen mikor és hol vagyunk), ahogyan a karakterek egy részét is meglehetősen sajátosan használja - egy ponton például színtiszta információadagolás gyanánt bevág egy dialógusrészletet olyan karakterek között, akiket utána egyszer sem látunk többet. Éppen ezért a színészeknek nem adtak túl sokat, abból a kevésből kellett felépíteni az adott szereplőt: ez többnyire sikerült is, ami hiányzik, az kevéssé rajtuk, mint inkább a forgatókönyvön múlott. Robert Pattinson szerepét illetően például több a kérdőjel, mint amennyi az állítás, róla például több olyan információt elhallgat a rendezőnő, amelyet talán nem ártott volna tudni. A fiatal, Alkonyat-filmek által létrehozott skatulyából kitörni vágyó színész játéka egyébként jó értelemben véve merev, merevségén pedig átüt egyfajta karizmatikusság, amely végtére is szimpatikus titokzatosságba torkollik. Ezt nézve meglehet ez az említett hiány nem is számít, vagy legalábbis hiánya kevéssé fájó. A nagy egészet figyelembe véve pedig szintén meglehet, hogy egyszerűen lényegtelenek bizonyos információk.

Mert miről is szól tulajdonképpen a Csillagok határán? Ahogyan a Kínzó mindennapokban, valamint a rendezőnő legutóbbi filmjében, a Jöjj el, napfényben úgy ebben is nagy szerepet kap a szexualitás (ez utóbbi filmjének főszereplője Juliette Binoche itt egy egészen más típusú, de lényegében hasonlóan megszállott és gyötört jellem megformálására kapott lehetőséget). Az obszesszív viselkedés. A testi-lelki gyötrődés, amely a különböző örömforrások iránti sóvárgásból fakad. De Denis - a film műfajából fakadóan - itt nem áll meg, arra is keresi a választ, hogy mi rejlik az űrön túl. Van-e élet a semmi után? Létezhet-e élet és törődés az űr totális kietlenségében? Létezhet-e még szeretet és emberségesség, miután az ember egy lehetetlen küldetés bevégzését hajszolva kering a végtelenben? Ezekkel a filozofikus kérdésfelvetésekkel, valamint magával a stílussal és a rétegzett elbeszélésmódjával a Csillagok határán végső soron olyan filmekkel rokonítja magát, mint Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, vagy Jonathan Glazer Under the Skin-je, illetve Alex Garland Annihilation-je.

Nem tematikában, de hozzáállásban egyeznek ezek a filmek. Kockázatvállalásban, abban, hogy megtagadják nézőiktől a könnyű válaszokat, miközben olyan bitang erős képekben és szcénákban gondolkoznak, hogy azt tanítani lehetne. Ugyanakkor nem hivatalos rokona az olyan alkotásoknak is, mint az Alien, illetve a Napfény is - hiszen e két filmmel egyetemben Denis alkotása is egy olyan klausztrofób szituációt vázol fel, amelyben az ember igazi természete kerül pellengérre. Mindeközben az sem lep meg, ha valaki azt mondja, az egész nem több egy köldöknézős művészkedésnél, amely az égvilágon sehogy sem tud kapcsolódni a nézőjéhez. Mert valóban, érzelmileg nehézkesnek éreztem az azonosulást. Nehezen tudtam felvenni a ritmust és első blikkre úgy éreztem, átment a fejem fölött mindaz, amit a rendezőnő mondani szeretett volna. Vannak filmek, amikhez idő kell. Úgy érzem, a Csillagok határán ilyen film és merem remélni, hogy más is így érzi majd.