Két éve a németek sorozata, a Dark nagyot szólt, hiszen minőségben nem csak sikeresen felért az olyan Netflixes nagyágyúkhoz, mint a Stranger Things, hanem bebizonyította, hogy a múltba révedés az édes nosztalgia mellett lehet fájdalmas eltitkolása, avagy hátrahagyása is a tovatűnt (nem is annyira) szép időknek. Persze sokan hatalmas blöfföt kiáltottak, mondván a sorozat lényegesen drámaibbnak próbálja magát feltüntetni, mint amilyen valójában, miközben kirakatfigurákat mozgat és nem tart érdemben sehova. Noha eme kritikákkal jómagam nem értek egyet, annyiban igazat adok nekik, hogy a Dark első évada lényegében még csak felhelyezte figuráit egy igencsak komplikált, több idősíkon játszódó és egymásba fonódó sakktáblára. A második szezon - ahogy azt egy jó folytatáshoz illik - emelte a téteket és elkezdte mélyíteni a figuráit, miközben ezt még megfejelte pár újabb idősíkkal is.
És jómagam ugyan nem szeretek nemzeti sztereotípiákkal élni, de jelen esetben nagyban köszönhető annak a bizonyos német precizitásnak, hogy ez az ágas-bogas karakterisztika követhető és izgalmas. A show-t igazgató és rendező Baran bo Odar kiváló érzékkel tartja kézben ezt a rendkívül bonyolult kapcsolati és motivációs rendszerrel rendelkező alapötletet, amibe jó eséllyel nyugati kollégáinak jó részének beletörne a bicskája (részben stúdióérdekek miatt is), de a Netflix jó érzékkel adott szabad kezet neki. Hovatovább apró, de mégis remek ötlet volt az új évadot akkor kiengedni, amikor az első szezon cselekménye (2019. június 21.) kezdetét vette.
Ami viszont a legkevésbé sem változott, hogy a Dark maximálisan igényli a figyelmet. Sőt! Még jobban, mint az előző szezon, mivel bejön még két idősík - és értelemszerűen még több karakter -, az amúgy is bonyolult kapcsolati összefonódások pedig ezáltal még inkább komplikálttá válnak. Ennek a fokozásnak normál esetben maga alá kéne temetnie az egész koncepciót, de Odar és író társa, Jantje Friese tisztában voltak vele, hogy (azt hisszük) mostanra már ismerjük a világ szabályrendszerét és karaktereit, így nem pepecseltek holmi "az előző részek tartalmából" expozícióval, hovatovább a koncepción is csavartak egyet. Míg az első évadban egyszerűen gyerekek rejtélyes eltűnése került a fókuszba, itt egyenesen az apokalipszis beköszöntét igyekeznek megelőzni.
Ez pedig lényegesen nagyobb összhangban van a figurák - elsősorban Jonas és Claudia - által bejárt úttal, hogy miképp próbálják elkerülni az elkerülhetetlent, avagy megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Ezzel együtt pedig az időutazás, az időparadoxonok filozófiai kérdésköre is lényegesen hangsúlyosabb, karakterformáló erővel jelenik meg. Szerencsére az előző szezonnal ellentétben a karakterisztika is lényegesen koncentráltabban jelenik meg: ott inkább csak adogatták egymásnak a stafétát a figurák és tetteik hiába voltak teljesen érthetőek, átérezni nem feltétlenül sikerült őket.
Ez a fókuszáltság az amúgy is a sorozat emblematikus és kulcsfigurájának tekintett Jonasra hárul a leginkább és szerencsére a szerepben Louis Hofmann ismét bizonyítja, hogy az európai generáció egyik legtehetségesebbje, de néhány tinédzsert leszámítva a színészi játékra a legkisebb panasz sem lehet. Mindemellett a castingosoknak továbbra is jár a hatalmas piros pont, hogy sikerült minden karakternek megtalálni az olyan fiatal vagy időskori megfelelőjét, hogy az ember tényleg elhiszi, hogy ugyanazt a személyt nézi - hol ártatlanabbul, hol megkeseredettebben -, bármely idősíkon. Ennek a karakterizáltságnak többek között két, szívbemarkoló apa-fia jelenet a következménye.
A most is az évad utolsó pillanataiban belépő cliffhangerrel persze kicsit rizikós terepre merészkedtek a készítők, hogy a jövőre érkező utolsó szezonnal feloldják (vagy nem?) ezt a temérdek konfliktust. Mindemellett ha az évad felépítése nem is, a részek struktúrája már-már bosszantóan változatlan a drámai zenére vágott montázzsal (pluszban még az első szezon rideg, őszi atmoszférájának misztikussága is odalett), de amennyiben olyan jó dalválasztás történik, mint a fináléban felcsendülő Peter Gabriel klasszikus "My Body is a Cage", egy rossz szavam se lesz. A Dark továbbra is azzal emelkedik ki korunk sorozattermeléséből, hogy nem adja könnyen magát és szánkba rágott információk helyett a figyelmünket igényli, hogy felfedezzük, amivel könnyedén válhat időt álló klasszikussá.