Évadkritika: Stranger Things - 2. évad

|

Az élmény igen, a minőség mit sem változott. Visszatértünk Hawkinsba.

<enyhén spoileres írás>

Durván egy éve, szinte a semmiből került fel a Netflix szervereire a Duffer fivérek által írt és dirigált Stranger Things, amire még közvetlenül a megjelenés után sikerült rátalálnom. Anno is megírtam, most is csak ismételni tudom magam: a '80-as évek fantasy, horror-thrillereinek megidézése olyan jól sikerült a Stranger Thingsnek, hogy gyakorlatilag egy csapásra nőtte ki magát az egyik legnagyobb kedvencemmé. Ezzel nem vagyok egyedül, lévén a második évad eljövetelét olyan figyelem és érdeklődés követte, mely már-már a Twin Peakset övező jelenségre emlékeztetett. Bevallom, volt bennem félelem, hogy a Duffer testvérek sorozata csak egy egyévados csoda lesz. A recept és alapok maradtak, ezzel szemben a második felvonás egy merőben más tempójú és hangulatú élményt nyújt, ami végül tökéletes döntésnek bizonyult.

Hirdetés

1984-ben, ismételten az Indiana állambeli Hawkins kisvárosában járunk, ahol már egy év telt el Will Byers (Noah Schnapp) titokzatos eltűnése óta, mely aztán teljesen felforgatta az ottaniak életét. Mindenki azon van, hogy valahogy sikerüljön visszarázódniuk a régi kerékvárásba, ám ez - érthető módon - Byerséknek megy a legnehezebben, hiszen a fiúnak egyre gyakrabban visszatérő rémképei vannak a Tótágasban történtek óta. Hamar világossá válik, hogy a Tizenegy (Millie Bobby Brown) által megnyitott "dimenziókapu" nem zárult be magától, épp ellenkezőleg: Hawkins alatt készül valami, ami bőven túlnő a város melletti laboratórium kapuin. Az első évadból már jól ismert, azóta alaposan körberajongott csapat Tizi kivételével újra összeáll, viszont az új évad során a többiek is nagyobb szerephez jutnak, ami nagyban meghatározta a szezon sikerességét. Ahogy azt már beharangoztam, a Stranger Things nem feltétlenül szembeötlő, ámde alapos változásokon esett át. Félni szerencsére nem kell, Matt és Ross Duffer ismét azt a szerethető, stílusos, a '80-as évek esszenciáját hibátlanul megidéző kilencrészes szériát hozta el nekünk, amire megérte egy évet várni.

Az események sokkal lassabban indulnak be, mint az első évad során, ami azért meglepő, mert a további részek tempójára pont ennek ellenkezője érvényes. A cselekmény továbbra is az eddig megismert szereplőkre fókuszál (egy-két új arccal kibővítve), Mike (Finn Wolfhard), Will, Dustin (Gaten Matarazzo) és Lucas (Caleb McLaughlin) csapata az eddiginél egy picit kevesebb szerephez jut, Dufferék ezzel teremtetettek több teret a többiek számára. Amiért összehasonlíthatatlan a Stranger Things két eddigi évada, az elsősorban az, hogy a lassabb, coming of age zsánerre jellemző, fiatalos történetmesélést átveszi egy sokkal feszesebb tempójú, elkalandozást nem igen engedő, sötétebb hangvételű narratíva, ami rendkívül rizikós húzás volt, mivel nem mindenkinél lesz olyan feltétlenül pozitív fogadtatása, mint nálam. Az első évad, mint klasszikus értelemben vett horror, számomra nem volt több mint egy rajongással teli nosztalgiázás és tiszteletadás a műfaj nagyjai előtt. A humor és a szívmelengető pillanatok voltak azok, melyek automatikusan beugranak a korábbi évaddal kapcsolatban, Dufferék viszont emeltek a téten és megmutatták, milyen az, ha Hawkinsban elszabadul a pokol.

Valahányszor megnéztem egy interjút, a show-t teljesen elrabló srácokkal, mindig furcsálltam, hogy a központi szerepet betöltő, játékidőhöz mégis hébe-hóba jutó Noah Schnapp (Will Byers, ugye) valójában miért állandó résztvevője ezeknek a beszélgetéseknek, lévén kis túlzással még néhány statiszta is több szerephez jutott. Azt nem láttam előre, hogy ez a fiatal kis színész az eljövendő évad során konkrétan a legerőteljesebb, irdatlanul emlékezetes alakítást fogja letenni az asztalra. Szegény Will továbbra is egymaga hordozza hátán Tótágas kíméletlen terhét, ami olyan jeleneteket eredményez, melyeket bármely, ördögűzéssel foglalatoskodó filmes produkció nyugodtan megirigyelhet. Míg az első évad összességében sikeredett rendkívül emlékezetesre, addig a második inkább több, önmagában felejthetetlen pillanattál ajándékozza meg a nézőt, olyanokkal, melyek alatt ténylegesen nehezére esik az embernek a levegővétel. Schnapp mellett Millie Bobby Brown is képes volt új szintre vinni karakterét, akiről direkt nem árulok el ennél többet, ugyanis az évad legnagyobb fordulatai egyértelműen Tizenegy köré épülnek. Winona Ryder kevésbé őrült, de legalább annyira tüzes, anyai ösztönökkel bíró karaktere sokkal emberközelibb volt, mint korábban, míg David Harbour maradt az egyszerre kemény, mégis roppantul szerethető rendőrfőnök szerepében. Arról a Joe Keery-ről már ne is beszéljünk, akinek Steve Harringtonja a legnagyobb karakterfejlődések egyikét mutatta be: nyálas ficsúrból badass bébiszitterré, egyben közönségkedvenccé avanzsált.

A színészgárda időközben néhány új névvel is bővült, akik habár pozitív hatással voltak magára a sorozatra, önálló karakterként már közel sem állták meg a helyüket a többiek teljes kivirulásának fényében. A szomszédságba érkezett egy testvérpár, Billy (Dacre Montgomery) és húga, Max (Sadie Sink), előbbi az évad ügyeletes szemétládája, míg utóbbi Mike-ék csapatának legújabb tagja… pontosabban csak szeretne az lenni. Montgomery a város újdonsült szépfiúját testesíti meg, a rendkívül tehetséges színész viszont hiába alakított már-már ijesztőmód hitelesen, karaktere nem volt több mint egy eszköz a narratíva számára. Hasonló a helyzet Max-szel is, kinek személyében egy nagyon szerethető, vagány kiscsajt ismerhettünk meg, szerepe ezzel szemben nem volt komolyabb, minthogy a fiúk nyakán lógjon. Max jelenléte mégis fontos volt, lévén teljesen megváltoztatta a csipet-csapat dinamikáját, mely többnyire jó hatást gyakorolt arra, már ami a szórakoztatásunkat illeti. Új arc volt még A Gyűrűk Ura Samuja és a Kincsvadászok Mikey-ja, Sean Astin is, aki annyira meggyőző volt a Duffer fivérek számára, hogy végül sokkal több szerephez jutott, mint az eleinte a forgatókönyvben állt. Üde színfoltját képezte az évadnak, a sorozat számos kikacsintása és utalása között talán az övéi sikerültek a legjobban, ami még a legnyomasztóbb jelenetek között is hangos nevetésre tudott késztetni.

Ami valamelyest mégis szívfájdalmam, az az, hogy a második évad hiába pergősebb, lényegretörőbb mint elődje, összességében valahogy kevesebbnek érződik. A karakterek összességében több szóhoz jutnak, a sorozatnak új erényeit ismerhetjük meg, viszont a Stranger Things világának bővítése háttérbe szorul. Nem jut elég idő a részletekre, a "lényegtelen" dolgokra, aminek egyik vonzata az elkapkodott lezárás is, mely gyakorlatilag egy csettintésre vágja el a nézőben zajló feszültséget és izgalmakat. A második évad azért működhetett mégis ennyire piszkosul ütősen, mert egy éve a Duffer testvérek tökéletes alapot állítottak fel annak. Félő, hogy ez viszont most nem történt meg. A harmadik felvonásnak egy új szálon kell elindulnia, hiszen szerencsétlen Will Byers nem szenvedhet már megint egy egész évadon keresztül.

A Hawkinsban történtek Matt és Ross Duffer merész húzásainak, a hangvétel-váltásnak, az imádnivaló karaktereknek, és az ahhoz társuló remek alakításoknak köszönhetően egy egészen pazar módon íródtak tovább. Technikailag nem szorult fejlődésre a Stranger Things, ez mégis megtörtént, a sorozat látványvilága és képei egyszerűen megunhatatlanok, ezek alá Kyle Dixon pedig továbbra is egy olyan változatos soundtracket varázsol, amihez hasonlót mondani sem igazán tudnék. Arra viszont fel kell készülni, hogy ez az évad egy merőben más kalandra viszi el a nézőt, aminek során nyugis pillanatokból nem sok lesz, a humor inkább lazítópontokként funkcionál, a cselekmény pedig sokkal pergősebb, mint korábban, olykor talán kapkodó is. Ha a forgatókönyv hibáit elnézzük neki, akkor a Stranger Things újfent az év egyik legkiválóbb alkotása lett, amihez hasonlót keresve se találnánk a palettán. Megújult, változott, imádtam. Még mindig.

Stranger Things 2. évad

Kinek ajánljuk
  • Azoknak, akik már az első évadot is imádták.
  • Akik nem bánják a kissé sötétebb hangvételt.
  • Akik továbbra is megvesznek a '80-as évek hangulatáért.
  • Akik kevesellték a parafaktort az elődből.
  • Akiket a srácokon kívül érdekel a többi karakter is.
Kinek nem
  • Azoknak, akik nem vevők a változásra.
  • Akik bánják, ha a cselekmény nem szerteágazó.
  • Akik többet meg akarnak tudni az események mozgatórugójáról.
  • Akiket zavar a feszesebb, tempósabb cselekmény.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!