Manapság már annyira hozzá vagyunk szokva a CGI-hoz és az animált karakterekhez, hogy különösen ódivatúnak hatnak a hagyományos bábtechnikai megoldások. Emlékezzünk csak vissza, hogy már 1999-ben is nagy visszatetszést keltett a Star Wars: Baljós Árnyak báb Yodája (vagy legalábbis az biztosan, ahogy kinézett), és miközben a 2002-es A Gyűrűk Ura: A két toronyban Gollum forradalmasította az ipart, amivel fentebb George Lucas Jar Jarral próbálkozott (sikertelenül), miközben egyazon időben a konkurens Harry Potter és a Titkok Kamrájában Aragog és részben a Baziliszkusz is a hagyományos bábtechnikával valósult meg. Persze az olyan fantáziavilágok, mint a messzi-messzi galaxisé azóta igyekeznek visszatérni Lucas mostanra sokszor csúnyának ható CGI lényeitől, de a hagyományos bábtechnika továbbra is eléggé mostohán kezelt gyereke a jelenlegi filmiparnak, animációs fronton pedig Tim Burton, vagy a Laika stop-motion technikával emlékeztetnek csak arra, hogy nem minden fénylik, ami Pixar. Pár éve ezért is volt üdítő, amikor az Így jártam anyátokkal! Marshallját alakító Jason Segel leporolta Jim Henson klasszikus bábuit és Brekiékkel egy régimódi, de mégis frissnek ható, üde kis musicalt hoztak tető alá. A folytatás már sokkalta feledhetőbbnek bizonyult, de bebizonyosodott, hogy Henson szemléletére, mesés technikájára igenis van igény. A Netflix most pedig gondolt egy nagyot és leporolta a rendezőzseni 1982-es klasszikusát, A sötét kristályt és egy 10 órás előzményfilmet készített hozzá.
Szándékosan filmet és nem sorozatot írtam, mivel a The Dark Crystal: Age of Resistance tényleg hat inkább egy 10 részesre szelt mozifilmnek, mint sorozatnak (lásd még ugyanitt: Stranger Things.) Ennek pedig az eredeti filmmel összevetve számos előnye is van. Henson és Frank Oz eredeti rendezése önmagában óda volt a bábtechnikához annak a sikerei csúcsán, hiszen nem volt benne egyetlen emberi szereplő sem, egy másik korban, egy másik világban játszódott. (lásd még: "Réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban..."). Ugyanakkor hiába volt izgalmas a világ, annak lényei, mitológiája, a film szűk másfél órás játékidejéhez egy elképesztően semmilyen, generikus történet társult. Vagyis filmként ebből a szempontból megbukott, de említett világa, megvalósítása bőven elég volt ahhoz, hogy Magyarországtól kissé nyugatabbra hatalmas kultuszra tegyen szert az évtizedek alatt, amit Hensonék gondosan őriztek, rengeteg a mitológiát bővítő könyvvel és képregénnyel, ezáltal generációkat megfertőzve a Gelflingek és a Skeksis csatározásával, miközben mi odahaza Süsün, Mekk Eleken és társaikon nevelkedtünk (akikkel szintén nincs baj, de egyértelműen más kategóriát képviselnek).
A sötét kristály pedig egyértelműen a 80-as évek egyik jellegzetes ifjúsági terméke, ami éppen ugyanannyira tud elbűvölően gyermeki lenni, mint amennyire visszataszítóan sötét. Egy olyan évtizedben, amikor még a kenyérpirító is a 80-as évek slágereit böfögi vissza, elkerülhetetlen volt, hogy Hensonék mozija ne találja meg a módját a reneszánszának. Az Age of Resistance azonban szerencsére nem lélektelen kizsákmányolása lett az évtized iránti nosztalgiahullámnak és Henson örökségének, hanem egy nagyon is tiszteletteljes főhajtás az eredeti mozi felé (mivel a 82-es film kerek, lezárt egész, ezért itt egy eredetsorozatról beszélünk), ami hibátlanul vegyíti a mai korszerű technikát az akkorival, nem megfelejtkezve arról, hogy itt az igazi sztárok a részletesen megmunkált bábok és díszletek, valamint a mögöttük megbúvó szakemberek.
Ezt nagyon jól meglátta és állt az egész évad élére Louis Leterrier rendezőként. Az a Louis Leterrier, aki olyan középszerű iparos munkák zászlóvivőjeként vált ismertté, mint a Jason Stathamet egyértelműen akciósztár státuszba emelő első két A szállító-mozi, a Marvel Filmes Univerzum egyik minőségi sereghajtója, A hihetetlen Hulk, a lényegesen több potenciállal rendelkező A titánok harca-remake, Sacha Baron Cohen gusztustalanságban már valóban túltolt vígjátéka, az Agyas és Agyatlan, valamint a kultstátuszba emelkedett (és egy felesleges folytatást megélt) bűvész-heist mozi, a Szemfényvesztők. Utóbbi kapcsán annak idején ki is fakadt, hogy a stúdiórendszer mennyire megfojtja a munkát és az ókori fantasy-t, vagy a szuperhősmozit érdemi forgatókönyv nélkül kellett leforgatnia. Sok mindenért lehet szidni a Netflixet, de azt nem lehet elvitatni tőlük, hogy ne hagynának kreatív teret az alkotóiknak és ez Leterrier esetében éppen úgy igaz, mint mondjuk Shawn Levi (Éjszaka a múzeumban-trilógia) és a Stranger Things esetében. Leterrier rajongása, tisztelete az alapanyag iránt minden képkockán érződik és olyan profizmussal sikerült megrendeznie minden epizódot, mintha világéletében ilyen filmeket forgatott volna.
Mindemellett vizuálisan is sikerült felfrissítenie az alapanyagot. Itt nem elsősorban az ügyesen, mértékkel használt vizuális effektekre célzok, hanem például a dinamikus operatőri munkára, vagy Daniel Pemberton most is fantasztikus, mozifilmeket megszégyenítő aláfestésére. Leterrier szerint akkor végeztek jó munkát, ha elfelejtjük azt, hogy bábokat nézünk, értük izgulunk és ez ha nem is azonnal, de egészen hamar sikerül. Különösen annak fényében, hogy egészen elképesztő szinkronstábot sikerült verbuválni. Csak a miheztartás végett, álljon itt a névsor: Taron Egerton, Mark Stong, Mark Hamill, Harris Dickinson (Kingsman-széria: pipa!), Lena Headey, Natalie Dormer (Trónok harca: pipa!), Jason Isaacs, Helena Bonham Carter, Toby Jones (Harry Potter: pipa!), Simon Pegg (Star Trek:pipa!), Sigourney Weaver (Alien: pipa!), Alicia Vikander, Anya Taylor-Joy, Benedict Wong (Marvel: pipa!), Keegan-Michael Key, Eddie Izzard és Andy Samberg. Simon Pegg különösen zseniális teljesítményt nyújt az alávaló Skeksis, Chamberlain hangjaként, gyakorlatilag felismerhetetlenül hozza az eredetiből Frank Oz alattomos hanglejtését, aki egy rövid hang cameo formájában szintén tiszteletét teszi.
Ha pedig már a Skeksiseknél tartottunk: ahogy az eredeti filmnek, úgy az Age of Resistance-nek is ezek a sunyi, gusztustalan "keselyűraptorgyíkok" az igazi sztárjaik, akárcsak az ő folyamatos áskálódásaik, hatalmi harcaik. A Gelflingek történetszálai az eredeti filmhez hasonlóan sokkalta érdektelenebbek, de közel sem annyira, mint a 82-es moziban, és Rian, Brea, valamint Deet nagyon is kedvelhető hőstriászt alkotnak. Mindemellett pedig a Gelflingeken keresztül a látványon túl is sikerült modernizálni az alapanyagot, hiszen a koboldok rendre matriarchális társadalomban élnek, a törzsek élén egy-egy női vezetővel, de eme világ részletességében a legkevésbé sem hat erőltetettnek, mint ahogy a Skeksisiek harácsoló viselkedése sem hat a világ politikai vezetésének éles kritikájaként (noha lehet egy ilyen olvasata is), hanem nagyon is szervesen illeszkedik a nagy egészbe.
A sorozat eme két oldala közti egyenlőtlenségbe pedig az is belerondít, hogy pont a gazdag világ, annak töménysége nem feltétlenül rántja be elsőre az embert, könnyen a torkán akadhat, amennyiben nem ad időt neki, mint ahogy a 80-as évekre jellemző sötétebb, sokkolóbb, gusztustalanabb tónus is sokakat elriaszthat. Aki pedig a széria előtt próbálná be a filmet, vagy élénken emlékszik rá, annak lényegesen kevesebb izgalmat tartogat a sztori, avagy a karakterek sorsa. Ezzel együtt a Netflix, Leterrier és Henson örökösei hatalmas kalapemelést és hálaimát érdemelnek, hiszen a filmkészítés egy olyan ágát hozták vissza egy varázslatos világon keresztül, amely kristályként ragyog a sötétségben.