Évadkritika: Stranger Things - 3. évad

|

A hawkinsi srácok harmadjára is elhozták nekünk a hamisítatlan Stranger Things-élményt, noha ez nem mindig volt egyértelmű az új évad alatt.

Nem tartom magam egy nagy sorozatjunkie-nak, sőt, ám majdnem pontosan három éve még a megjelenés napján tettem egy próbát a Duffer tesók piszkosul hangulatos, a '80-as évek előtti hódolatával. A Stranger Things iránt érzett rajongásom - kis túlzással nevezhetjük szerelemnek is - azóta sem apadt. Még úgy sem, hogy a második évadról írt kritikámban pedzegettem, hogy a sorozatnak a harmadik szezonra muszáj lesz valami újat húznia, vagy picit bátrabban nyúlnia az addigra már jól ismert eszközeihez. Örömmel jelentem, hogy ez a felfrissülés megtörtént, már ami a körítést illeti mindenképp, hiszen a télies, halloweeni szettinget egy színesebb és üde nyári vakáció váltotta. Hawkins titkai viszont maradtak, és ha picit szőrösszívű lennék, azt mondanám, mit sem változtak - a Stranger Things-szel viszont most se nagyon lehet mellényúlni.

Hirdetés

A mostani szezon fordulataiból természetesen semmit nem fogok lelőni, azzal valószínűleg viszont nem mondok újat, hogy a széria alapvetései adottak és maradtak, az Upside Down pedig kisebb-nagyobb változtatásokkal ugyan, de a megszokottak szerint forgatja fel Elevenék életét. Ám ahogy maga a nyári hangulat, úgy az évad szellemisége is egy fokkal könnyedebb, egyben kevésbé feszes is. Ez kifejezetten tetten érhető az első három, de talán még a negyedik epizód alatt is, melyek a Stranger Things megszokott tempójához és dinamikájához képest ráérősebben indítják el az érdemi történéseket. Az évad első fele gyakorlatilag teljes egészében a tinédzserkorba lépett srácok kapcsolatára, kamaszodására és szerelmi dilemmáira fókuszál, ami ízléstől függően eltérő mértékben szólíthatja meg a nézőket. Én mindenesetre nehezen találtam meg a magam fogódzkodóit a sokszor aránytalanul hosszúnak ható felvezetés alatt, ami azért volt csak igazán aggasztó, mert nem egy 22, hanem egy 8 részes évad első néhány epizódjáról beszélünk.

Hirdetés

Persze, a '80-as évek film- és sorozatklasszikusaiból remek érzékkel összeollózott és megidézett a hangulat, a korszak ikonikus zeneszámaival továbbra is állandó jelleggel pörgették a sorozat elhanyagolhatatlan nosztalgiafaktorát. Az internet által is körberajongott srácok továbbra is nagyon szerethetők, viszont amellett nem szabad elmennünk, hogy - főleg ebben az évadban - mennyire parkolópályára kerültek néhányan. Főleg az a Noah Schnapp, akinek azzal együtt volt nagyjából három érdemi jelenete az egész harmadik évadban, hogy az előzőt mind karakterével, mind alakításával majdhogynem egymaga vitte el a hátán, már ami a cselekmény fő szálát illeti. Will epizódszerepei mellett Sadie Sink Maxe ha többször is volt képernyőn, mint korábban, gyakorlatilag kizárólag Eleven mellett jutott szóhoz, Millie Bobby Brown karaktere pedig érthetetlen, hogy miért tart még szinte pontosan ugyanott, mint a második évad idején. Nyilván sarkítok egy kicsit, de néhány csókjelenetet leszámítva semmilyen új élmény nem fűződik a karakterhez, és azt is meg merem kockáztatni, hogy a képességei és a kvázi fegyverként funkcionáló szerepe sokszor visszatartja a cselekményt attól, hogy felérjen az abban rejlő lehetőségekhez.

Hirdetés

Nem lepett meg ugyan, de így is imádtam, hogy Dustint és mindannyiunk legkirályabb anyukáját, Steve-et az egész szezonra összeboronálták, és gyakorlatilag Hopper meg Joyce mellett főszereplőkké léptek előre a maguk különálló szálával. Talán ezzel is függhet össze, hogy amennyire szétesik és jelentéktelenné válik a "party", tehát a srácok csoportja a mostani évadban, annyival lett több tere sziporkázni Winona Ryder és David Harbour párosának, akiket egyszerűen végtelenül szórakoztató nézni minden egyes jelenet során. A Stranger Things soha nem a mesteri hozzáértéssel kezelt karaktereiről volt híres, a maguk szerepében mégis remekül tudnak működni, Joyce és Hopper pedig organikusan járultak hozzá a nagyjából három-négy nagyobb szál összefűzéséhez. Dustinékhez egyébként hozzácsaptak egy vadonatúj karaktert is, méghozzá Uma Thurman és Ethan Hawke lányát, Maya Hawke-ot, neki és Joe Keery-nek pedig az évad egyik legkiválóbb, végtelenül emberi és magával ragadó jelenetét köszönhetjük. Oldalukon Gaten Matarazzóval, aki - amikor csak Dustin jelen van a képernyőn - a szememben továbbra is lopja a showt, főleg, hogy továbbra is a széria egyik legerősebb karakteréről beszélünk, aki fokozatosan képes megújulni, és Matarazzo is egyre többet mutat meg színészi képességeiből. Mindeközben Natalia Dyer és Charlie Heaton pontosan, de komolyan, egy az egyben ugyanazt a nulla kémiával, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva működő párost hozza, amit az első két évadban is. Talán még Nancy és Jonathan is több szerephez jut, mint korábban, ám a jeleneteik többsége nélkül is valószínűleg pontosan ugyanúgy haladna a cselekmény az útján, mint azokkal együtt.

A Stranger Things esszenciája, tehát a '80-as évek elragadó hangulata és ez az egész hawkinsi kultusz, ami évek óta az internet egyik elnyűhetetlen jelensége, továbbra is viszi a hátán a sorozatot, még úgy is, hogy egyet s mást a harmadik évadra talán véglegesen is elveszthettünk. Van ezek között olyan, ami az élet elkerülhetetlen velejárója, gondolok itt arra, hogy az első évad imádni való gyerkőcei mára már ha nem is teljesen, de azért csak-csak felnőttek. Talán ezt látták be a Duffer fivérek is, akik a lehető legkevésbé finom módon darabjaira szedték az első két évad ikonikus csapatát, ami Dustin esetében jól sült el, ellenben Mike-kal, Lucasszal, Elevennel vagy hát legfőképp Willel, akik erőteljesen megszenvedték a sorozat amúgy nem is feltétlenül drasztikus változásait. Ami számomra valahol meglepő, hogy az Upside Down gyakorlatilag teljesen kiszorult a Duffer tesók repertoárjából, és a máig alig ismert "ellentétes" valóság csak a demokutyák vagy a mindflayer formájában jelenik meg a történetben. Merem remélni, hogy tudatosan, a hosszabb távú tervek miatt hanyagolják a Silent Hill ihlette dimenziót, mert a készítők igyekezete ellenére is, ha nem is vészesen, de kezd kifulladni a mostani recept. Az sem segített ezen, hogy Dufferék bedobták az oroszokat, mint ügyeletes és borzasztóan elcsépelt gonoszokat, a velük kapcsolatos miérteket, azt, hogy nekik mégis miért áll érdekükben rászabadítani a poklot az emberek világára, soha nem ismerjük meg - de még a legapróbb elszólás mértékében sem. Igaz, mit kell ezen magyarázni, hát ők a ruszkik!

Hirdetés

Szó se róla, volt egynéhány merész húzás a harmadik évadban, az utolsó epizód pedig főleg minden rakétáját előtte (ha már július negyedikén járunk), amit csak lehetett, addig pedig az a Dacre Montgomery hozott néhány piszkosul erős jelenetet, akit Maxszel együtt az előző évadban bevezettek ugyan, de az égvilágon semmit nem kezdtek velük később. Az ilyesfajta félbehagyott szálak sajnos az idei szezonra is jellemzőek voltak, nem egy olyan jelenet vagy esetleges mellékszál van, amit okosan belebegtetnek Dufferék, de aztán később még említés szintjén sem látjuk azokat viszont - gondolok itt az olyan apróságokra, mint Will és Mike konfliktusa, ahol organikus, ámde meghökkentő módon tudunk meg egy új információt az egyik karakterről. Csak azért, hogy a következő jelenetben mintha mi se történt volna, úgy haladhassunk tovább a sztoriban. A srácok közötti interakció egyébként magasan a mostani évad egyik leggyengébb aspektusa volt, amit óriási csalódásként élnék meg akkor, ha az utolsó 2-3 epizódra nem rántották volna úgy össze a szezont, hogy azt mondhassam, a finálé a komplett Stranger Things talán legkiválóbbja lett.

Hirdetés

A féltávig egy kezemen meg tudnám számolni az emlékezetesebb pillanatokat, a Starcourti csata viszont minden jelenetében pazarra sikeredett (élén egy csodálatos duettel), ami képes volt a sorozat karaktereit egytől-egyig felvonultatni és nagyjából azonos szerephez juttatni, mindegyikük legnagyobb erősségeit kiemelve. Óriási szükség is volt egy ilyen brutálisan erős zárásra, mert akkor éreztem először, hogy mind a sorozat, mind a Duffer testvérek átestek azon a szintlépésen, amiben olyannyira reménykedtem. Arról sem szabad megfeledkezni, sőt, kötelező értékelnünk, hogy Kyle Dixon és Michael Stein milyen minőségű, a nagybetűs Stranger Things-atmoszférát megteremtő soundtracket rakott le az asztalra immáron harmadik ízben. Emellett azt még a legnagyobb cselekményfókuszú nézőknek is be kell látniuk, hogy a Duffer tesók produkciójára egyszerűen jóleső érzés ránézni - ez pedig most, a harmadik évadban lett csak igazán csúcsra járatva, a Stranger Things soha ennyire még nem találta meg a saját vizuális mibenlétét. Nem csak a korábbiakhoz képest jóval többször és bátrabban használt CGI esett át nagy fejlődésen, ami egyszersmind egy komolyabb, nagyobb produkciós értékkel bíró alkotás benyomását kelti, de a Starcourt pláza megteremtése és központi szerepe is nagyon jót tett az évadnak.

Ha visszanézitek a korábbi évadokról írt kritikáimat, akkor láthatjátok, hogy azonos, egyaránt 85%-os értékelést adtam rájuk. A Stranger Things második etapja máig rengeteg kritikát kap, főleg a feldolgozás jellege miatt, amit abszolút meg tudok érteni. Én mégis úgy vagyok vele, hogy ha eltekintünk az újdonság varázsától, akkor az előző évad szinte minden tekintetben képes volt hozni az első színvonalát, néhány esetben még rá is tudott tenni egy-két lappál. Arról nem beszélve, hogy a lezárással minden adott volt egy olyan folytatásra, ami új lehetőségeket nyithat meg a sorozat számára. Pont ezért vagyok bosszús amiatt, hogy a harmadik évad lassan beinduló, néhol kifejezetten önismétlő és fókuszvesztett első fele után összekapta magát az évad, méghozzá egy olyan zárlattal, ami talán az egész széria legjobb epizódját hozta el nekünk - csak azért, hogy a stáblistás jelenet gyakorlatilag tönkre tegye az egészet. Nyilván nem akarok egy durván egyperces szegmensből messzemenő következtetéseket levonni, mindenesetre az egész évad legnagyobb volumenű eseményét tették azonnal semmissé, hogy aztán még azt is érezzem, hogy ismét ott tartunk, mint a második évad elején.

Hirdetés

Őszintén remélem, hogy tévedek, mindenesetre ezért is gondolom úgy, hogy a frissebbnek ható szettinggel együtt is elmarad a harmadik évad valamelyest az előzőektől. Szó se róla, a Stranger Things még most is egy hiánypótló, lélekderítő és a maga nemében különleges élmény - épp ezért hiszek abban, hogy ebben a sorozatban talán még több is van egy nagyon jól megcsinált, a '80-as évekhez címzett hommage-nál.

Stranger Things 3. évad

Kinek ajánljuk
  • Azoknak, akik rajongják a Stranger Things hangulatvilágát.
  • Akik megújulásra vágytak a második évad után.
  • Akik vevők egy látványos, üdítő és bájos évadra.
  • Akik nem bánják, ha a srácok kevesebb szerephez jutnak.
Kinek nem
  • Azoknak, akik érdemi jellemfejlődésekre és jól kifejtett mellékszálakra vágynak.
  • Akiknek nem elég, ha az évad első felét csak a hangulat viszi a hátán.
  • Akik arra számították, hogy az Upside Down komolyabb szerephez juthat.
  • Akik már az előző évadok során sem értették, hogy mit imádunk ebben a sorozatban.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.