Ahogy néhány napja megírtuk az új Dungeons & Dragons film lehetséges helyszíneiről szóló ismertetőnkben, a franchise a filmvásznon igazán hányattatott sorsú volt idáig, hiszen méltatlan adaptációval döntötték romba a hírnevét a 2000-es évek elején. De nemcsak a D&D világa szorult háttérbe az elmúlt két évtizedben, hanem amúgy a klasszikus fantasy történetek is A hobbit trilógia befejező része óta.

Ezek a sztorik az elmúlt években inkább a streamingplatformokra költöztek át, hogy az ottani keretek között bontakoztassák ki a terjengős cselekményeiket. Ez többnyire örvendetes stratégiai húzásnak bizonyult, ám egyben egy tátongó űrt is létrehozott a filmes palettán.

A D&D játékosok és rajongók valószínűleg csupán egy méltó adaptációt szerettek volna végre látni - ám minden bizonnyal mind ők, mind a laikus nézők elégedetten fognak távozni a moziteremből, hiszen végre egy hiánypótló fantasyt kaptunk. Amire már nagyon szükség volt ebben a szuperhős történetek által dominált felhozatalban.

A bárd, Edgin Darvis (Chris Pine) és barbár társa, Holga Kilgore (Michelle Rodriguez) egy börtöntoronyban sínylődnek a Jeges Szelek Völgyében egy balul elsült tolvajlási kísérlet következtében. Két év után már szeretnének kiszabadulni onnan, ami egy bizonyos bíró segítségével össze is jön, hogy aztán Téltelen városába érkezzenek, ahol korábbi tettestársuk, Forge Fitzwilliam (Hugh Grant) lett a város ura - és többek között Edgin lányának, Kirának (Chloe Coleman, akit alig két hete a 65-ben is láthattunk) az önjelölt gyámja is lett egyben.

Csakhamar kiderül, hogy az a bizonyos utolsó közös tolvajlás nem véletlenül ment félre, és hogy Forge sem az a hű társ, mint akinek gondolták. Sőt, az elmúlt két évet sikeresen azzal töltötte, hogy Kirát saját apja ellen fordítsa különböző hazugságokkal. Edginéknek menekülniük kell Téltelenből, de az apa érthető módon nem akarja hátrahagyni egyetlen lányát, úgyhogy összeverbuvál egy csapatot (a mágus Simont (Justice Smith), a druida Doricot (Sophia Lillis), illetve a paladin Xenket (Regé-Jean Page)), akiknek segítségével mind Kirát, mind a két évvel korábbi zsákmányt (egy feltámasztáshoz használható ereklyét) visszaszerezhetnének Forge-tól. A helyzetet nehezíti Forge tanácsosa, a titokzatos és nagyhatalmú varázslónő, Sofina (Daisy Head) jelenléte, akit saját motiváció is hajt a háttérben.

Mint minden filmnek, úgy ennek is vannak pozitívumai és negatívumai. Szerencsére az utóbbira csak két dolog róható fel: egyszer-kétszer pimasz deus ex machina megoldással operál a cselekmény, de ez sem fekete-fehér, hiszen minden ilyen húzásnak megágyaznak egy korábbi mozzanattal - ám ettől függetlenül az erre érzékenyebbek lehet, hogy húzni fogják a szájukat. Másodszor pedig egyeseknek talán túlságosan is elnyújtottnak tűnhet az expozíció. És valóban, lepörög az első 60 perc, mire végre összeáll a csapat, hogy aztán ténylegesen előremozduljon a cselekmény.

Ez utóbbit azonban szolidan ellensúlyozzák azzal, hogy gyönyörű tájakon kalauzolnak minket végig és fantasy közegben működő poénkodást is megejtenek itt-ott. Faerűn kontinense pedig tényleg organikusnak hat: egy olyan fantáziavilág ez, ahol a főszereplőink mellett látható karakterek csupán mindennapjaikkal vannak elfoglalva - és nem egyszer felmerült bennem a kérdés, hogy vajon laknék-e itt, ha valamilyen dzsinn ezt lehetővé tenné? Sokkal nehezebb volt ezt megválaszolni, mint azt a film előtt gondoltam volna.

Az akciószekvenciák jól megkoreografáltak (itt különösen kiemelkedik egy bizonyos menekülési jelenetsor Doric alakváltoztató druidájával a főszerepben, amit a Feszültségkeltés mesterfokon kurzuson kellene mutogatni), és amikor kell, akkor a CGI-ban is jeleskedik a Betyárbecsület (egyedül egy lávajelenet lógott ki a sorból, ami szembeötlően félresikerült a háttérben), legyen szó akár szörnyekről, akár varázslattal felturbózott városokról.

Mivel klasszikus fantasy történetről van szó, a tudomány nem áll meg a különböző teremtmények, és néhány varázslat elpuffogtatásával. Nyilván egy olyan alapanyaggal, mint a D&D kiterjedt, több évtizedes múlttal rendelkező szerepjátékos és könyves tartalma, könnyű dolguk volt az alkotóknak, hiszen rengeteg továbbgondolt mágikus megoldást csak át kellett emelni a filmbe. Ezt viszont sok más próbálkozástól eltérően a rendező páros John Francis Daley, illetve Jonathan Goldstein meg is tette, ami szintén egy pluszt jelent a tucatfantasykhez képest.

A Paramount nem titkolt célja volt a Betyárbecsülettel egy D&D világra épülő fantasy univerzumot építeni. Kérdéses volt, hogy a nyitányt ennek fényében miként valósítják meg. Aki már belefáradt a Marvel és a DC, meg a többi sikerreceptet lekoppintani vágyó próbálkozás megközelítésébe, miszerint minden egyes film igazából csak a következőt alapozza meg rengeteg, már-már túltolt utalással és stáblistás jelenettel, az fellélegezhet. A Betyárbecsület alkotói megérezték a nézőközönség fásultságát, és egy teljesen önálló, kerek sztorit hoztak tető alá. Nagyon finom világépítés zajlik: lépten-nyomon éreztetik velünk, hogy mégis milyen óriási ez a világ, de az utalások egyéb régiókra, karakterekre egy pillanatra sem vonják el a figyelmet a főfókuszról.

És ezzel el is érkeztünk a film legnagyobb erősségéhez, ami nem más, mint a karakterek. Tökéletes castingot láthatunk a filmvásznon. Pine-nak nagyon jól áll, hogy ezúttal nem egy űrhajót, hanem egy szedett-vedett fantasy bandát irányít bárdként, Rodriguez barbárja, Smith önbizalomhiányos mágusa, Lillis druidája, valamint Page paladinja pedig hitelesen alakítják ezeket a klasszikus RPG-kasztokat. Az sem hátrány, hogy a kémia kézzel tapintható közöttük, és hogy mindegyikük eljut a film eleji A pontból B-be.

Ami viszont még ennél is nagyobb húzás, hogy Daley, Goldstein, illetve a társíró Michael Gilio elkerülték azt a mostanában sok blockbusterben előforduló hibát, hogy az antagonista karakterek szimpatikusabbak, érdekesebbek lettek, mint a protagonisták. Ez nem jelenti azt, hogy Daisy Head varázslónője ne lenne "badass", ám annyira keveset látunk belőle, hogy az nem hagy teret annak, hogy a szimpátia és a fókusz lekerüljön a hőseinkről. Ilyen téren régimódi a Betyárbecsület csapásiránya, hiszen tényleg csak azokért tudunk szorítani, akiknek az útját végigkísérjük a kétórás játékidő alatt. Ám ezt a megközelítést valószínűleg senki sem fogja bánni, hiszen ezáltal is lesz kerek az egész történet és maga a filmélmény is.

A hogyantovábbról egyelőre kár is beszélni, hiszen innentől csak a bevételeken múlik, hogy visszatérhetünk-e Faerűnre a jövőben. Ennél sokkal fontosabb, hogy egy olyan hiánypótló, önálló történettel bíró fantasyt kaptunk, ami maximális szórakoztatást nyújt a mezei nézőnek, és gyaníthatóan a veterán és újonc D&D játékosok sem lesznek csalódottak a látottak miatt. Ezzel pedig mindenki csak nyert.

Hallgassatok meg egy másik véleményt is: