Sokakkal ellentétben nekem igazán friss élmény a Wu Wei: Az öt elem küzdelme című sorozat, melynek a napokban megjelent a filmes folytatása az Egy ökölnyi bosszú címen a Netflixen. Talán pont eme frissesség miatt lett szembetűnő, hogy a film mennyire indokolatlan módon ment szembe az előddel, ami nem igazán vált az előnyére. De ne ugorjunk ennyire előre.
Az Egy ökölnyi bosszú nagyjából egy évvel a sorozat fináléja után veszi fel a fonalat. Kai (Iko Uwais), Lu Sin (Lewis Tan), valamint Tommy (Lawrence Kao) ezúttal a thaiföldi Bangkok városában keresik a bajt, pontosabban fogalmazva, szomjazzák a bosszút. Az előzménytörténet negyedik fontosabb karaktere, Jenny (Li Jun Li) ugyanis képernyőn kívüli elhalálozott, gyilkosának nyomait pedig Bangkokig vezették vissza Kaiék. Már itt a legelején lehet gyanakodni, hogy valami nem volt teljesen kóser, ugyanis Li Jun Li még csak egy cameo erejéig sem tért vissza a folytatásra. A végeredmény tükrében gyaníthatóan nem a sűrű menetrendje volt az oka, hanem egyszerűen nem volt hajlandó arcát adni ehhez a lelketlen történethez.
Azt már a sorozatkritikában is kiemeltem, hogy a Wu Wei: Az öt elem küzdelme addig működött igazán jól, amíg a tétek kicsik maradtak, és a konfliktusok egy szűk körön belül kerültek ütköztetésre. Amint azonban szintet lépett a sorozat, a közelgő világégés súlya alatt össze is roppant a cselekmény. A film rendezője, Roel Reiné, aki az előzményszéria harmadik és negyedik epizódjának rendezői kreditjéért volt felelős (ami igazából a csúcsot jelentette a sorozat történetében), valamiért elfelejtette, hogy a Wu Weit mi is tette szerethetővé a kezdetben.
Az Egy ökölnyi bosszúban rögtön bunyóval indítunk, kis pihi, majd újabb harc, majd újabb pihenő és így tovább, egészen a végéig. Ez a struktúra a Mad Max: A harag útjának annak idején bejött, azonban az képes volt erős karakterekkel operálni, és egy izgalmas világot bemutatni közben. Reiné víziója azonban mindkét kategóriában csúnyán elhasal.
Karakterek terén főleg fájó, ahogy az eredeti szereplők stagnálnak, sőt, visszafejlődnek. Tommyn kívül senkinél sem mutatkozik, hogy több lenne a sorozatbeli énjénél, az újonnan megidézett figurák pedig bántóan semmilyen szagúak. Mégis, talán a legdurvább arcul csapás Zantól (JuJu Chan Szeto) érkezik, aki a sorozat legkomplexebb karaktere volt, itt pedig leminősítették egy huszadrangú verőemberré, akiről azt sem tudjuk, hogyan került kapcsolatba a főgonosszal.
Oké, de mi van a világépítéssel? Elsőre üdvözítőnek tűnik, hogy San Franciscóból átkerülünk Délkelet-Ázsiába, ám továbbra sincs igazán súlya, tétje a világméretű fenyegetésnek. Ez már a sorozatnál is probléma volt, itt azonban még jobban kiütközik, amikor is egy globális fenyegetést lokálisan igyekeznek megoldani hőseink - de még csak helyi szinten sincsen semmilyen következménye a történéseknek. Persze a sorozatbeli rendőrostromot követő status quo is hajmeresztő volt, ám ezúttal még ezt is tudták fokozni. Talán, ha fél Bangkok leégett volna, akkor nem csak azt a maximum tíz karaktert mozgatja meg a cselekmény, mint akiket felvonultat a film.
Rendben van, de ez igazából egy verekedős fantasy film, mégis mit vártam? Történetesen azt, hogy legalább az akciójelenetekben lesz fantázia és következetesség. Reiné, valamint az írók, Cameron Litvack és Yalun Tu gondoltak egy nagyot, hogy most már minden egyes hős képes legyen szembeszállni természetfeletti erőkkel. Ezzel nemcsak az előzménysorozatot, de magát a filmet is kiherélik. Teljesen mindegy, hogy Kai, Tommy vagy Lu Sin verekszik az aktuális, szupererős ellenséggel, a kimenetel borítékolható. Tetézve ezt a téves elképzelést, míg a Wu Wei azért a fantasztikus koncepciója ellenére igyekezett földhöz ragadt harci helyzeteket bemutatni, addig a filmben már ezt sem tartották szem előtt: hőseink négyszeres-ötszörös túlerővel szemben is simán helytállnak. Ha pedig valaki ötletes harci koreográfiára vágyik, az egy félperces összefoglalót nézzen meg ebből a filmből, mert a 94 perces játékidőbe ennyi fért bele maximum.
Ha csak önmagában nézzük a filmet, akkor is nagyon rezegne a léc a megítélésében. Klisék és sablonok túlhasználata, valamint bántó fantáziátlanság jellemzi az Egy ökölnyi bosszút. Viszont egy szerethető sorozat folytatásaként még csúnyább a verdikt, hiszen romba dönt mindent, ami miatt kedvelni lehetett a Wu Weit. (Arról pedig tényleg csak zárójelesen emlékeznék meg, hogy Byron Mann Uncle Sixe még csak egyszeri említést sem kapott, ami a pofátlanság netovábbja.)
