Yorgos Lanthimos legújabb munkáját nagyjából a legutóbbi, A homár című filmje óta várom. Az a groteszk, fekete humorú, szatirikus disztópia, 2015 egyik legjobb alkotása volt és első blikkre az Egy szent szarvas meggyilkolása sem tűnt kevésbé különcnek vagy visszafogottabbnak. Az ínyencek tehát újfent dörzsölhetik a tenyerüket.
Steven (Colin Farrell) sebész, feleségével és gyermekeivel él kényelmesen, mígnem egy nap feltűnik a fiatal fiú, Martin (Barry Keoghan), aki szokatlanul nagy érdeklődést mutat a férfi irányába. A kezdeti barátságos stílus és laza beszélgetések után kiderül mi a srác igazi célja, amikor is a dolgok váratlan fordulatot vesznek.
A furcsa cím, illetve a történet váza a görög mitológiára épül, azon belül is Euripidész egyik művére, de a tragédia ismerete nélkül is teljes mértékben megállja a helyét a fim. A cselekmény teljesen átlagosan indul, sokáig nem is értjük mi lehet a probléma, csak a baljós hegedű és harmonikajáték figyelmeztet, hogy valami nincs rendjén. Steven és Martin találkozgatnak, mi több a sebész a családjának is bemutatja a fiút. Lanthimos komótosan csepegteti az információmorzsákat, aztán egyszer csak összeáll a kép. Kiderülnek a motivációk, melyeket olyan nemes egyszerűséggel közölnek a felek, mintha csak a napi rutint foglalnák össze. Pedig a tét egyáltalán nem kicsi, sőt olyan tényezők játszanak benne közre, mint a bűnbánat, szánalom vagy a bosszú. Fokozatosan lesz egyre komorabb az összkép, mígnem az utolsó harmadban elhatalmasodik az őrület. Stevennel egyetemben mi nézők is egy idegtépő játékot élünk át, melyben mindenki megfizeti az adósságát. Lanthimos hasonlóan A homárhoz, most sem rest sokkolni, ezt azonban a legritkább esetben teszi vizuálisan. Az egész filmet körbelengi egyfajta groteszk stílus, ami egyszerre briliáns és frusztráló. A szereplők gépies hanghordozása, a zavarba ejtő, már-már kínos dialógusokkal és szituációkkal, nem könnyítik meg a néző helyzetét. Persze Lanthimos nem is közönségfilmet alkotott, ez már a nyitányban világossá válik.
Sok kérdésre választ sem kapunk, de ez a fajta misztikum nagyon jól áll az Egy szent szarvasnak. Így egyszerre képes félelmetesen feszült, ugyanakkor hétköznapi maradni. Érdekes nézőpont például, hogy a tudomány emberei, mint Steven és neje, mennyire értetlenül állnak gyermekeik folyamatosan rosszabbodó állapota előtt. Az értetlenség pedig aggodalmat, idegességet és konfliktust szül. Az egyetlen kapocs Martin, aki egyszerre végtelenül kedves, mégis van benne valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanító. Fokozatosan csúszunk mélyebbre, mígnem Lanthimos beviszi az utolsó gyomrost. Fel vagyunk készülve, tudjuk mi fog történni, csak azt nem, hogy milyen formában. Nos, a megoldás nem kímél senkit, és nem oldoz fel. A rendező embertelen játékot űz, ahogy karaktereit marionett bábuként rángatja és érzelmi terror alatt tartja a főhőst. És minket is. A film pedig amilyen hirtelen kezdődött, úgy is ér véget. Kételyek közt hagyva, egyedül a gondolatainkkal.
Colin Farrell és Lanthimos munkakapcsolata nagyon jót tesz a filmvilágnak, képesek egymásból a legjobbat kihozni, azt pedig külön élmény látni, hogy egy ennyire jó színész nem pazarolja el a tehetségét. Nicole Kidman újfent jégkirálynő imidzsét erősíti, de nála bátrabb színésznő ma nem igazán él Hollywoodban, már csak ezért is le a kalappal előtte. Barry Keoghan annyira ügyes, hogy konkrétan nem tudtam eldönteni, tényleg vannak-e pszichés zavarai? 2017 az ő éve volt, hiszen a Dunkirk mellett újfent egy igen karizmatikus alkotásban mutatta meg mire képes.
A homár egy fokkal talán jobban tetszett, de Lanthimos kétségtelenül az egyik legizgalmasabb európai rendező, aki az álomgyárban is meg tudta tartani a stílusát. Az Egy szent szarvas meggyilkolása egyértelműen rétegfilm, kevesek fogják értékelni és meglátni a benne rejlő potenciált. Lassúsága, bizarr megoldásai és éjfekete humora sokakat el fog riasztani, ebben biztos vagyok. Mindenesetre így az év végére a görög fenegyerek elkészítette 2017 legnyomasztóbb filmjét. Mindenki döntse el, hogy készen áll-e rá.