Furcsa belegondolni, hogy egy annyira ikonikus figuráról, mint Elvis Presley, még soha nem készült mozifilmes életrajzi alkotás. 1979-ben John Carpenter rendezett egy tévéfilmet Kurt Russellel a főszerepben, melyet jelöltek Emmy-re és Golden Globe-ra is, de azt az Elvis művet nem túl sokan látták. A másik ismertebb, bár inkább poénos prezentálása a királynak, a Bubba Ho-Tep című horror-vígjátékban volt, ahol Bruce Campbell alakította az öregek otthonában tengődő sztárt. Ezen felül a Nixon elnökkel való találkozását dolgozták fel több alkalommal, most azonban a sajátos látásmódú Baz Luhrmann álmodta vászonra a legenda útját egy nagyszabású alkotásban.
A bevezető végében azért nem tettem hozzá, hogy életrajzi alkotás, mert az Elvis nem az. Persze végigvesszük a legfontosabb állomásokat, a gyermekkortól kezdve, az első sikereken át, egészen a vegasi végnapokig, de klasszikus történetmesélés nincs, ezáltal dramaturgiailag sem feltétlenül ránt be a cselekmény, ellenben mint élmény, egészen parádés.
Mindenekelőtt a rendező stílusát kell kiemelnem, mely minden egyes képkocáról visszaköszön. Ez sokaknak lesz jó hír, míg másokat eltaszíthat. Luhrmann az 1996-os Rómeó és Júlia, a Moulin Rouge és A nagy Gatsby című mozijairól ismert, melyeknek megvan a sajátos formája, mind vizuálisan, mind tartalmilag. Személy szerint nem vagyok nagy rajongója ennek az elbeszélői módnak, de a direktor itt kihozta ebből a maximumot. Olyan intenzitással vet bele minket a király életébe, hogy egyből felvesszük a fonalat és eszünk ágában sincs elengedni.
Rögtön egy érdekes húzással nyit a mű, ugyanis a címszereplő helyett a sokak által gyűlölt menedzser, Tom Parker ezredes (Tom Hanks) narrálja a történéseket. Luhrmann elég határozott véleménnyel van a férfiról, ugyanis egy igen manipulatív, pénzéhes féregként festi le, aki Elvis mellett a nézőt is meg akarja vezetni. Ezt kicsit talán egyoldalúvá és vádaskodóvá teszi a szempontokat, ahol nincs lehetőség árnyalni a karaktereket, de mindenképp előny, hogy nem lesz tőle sem hiteltelen, sem izzadtságszagú az összkép. Mégpedig azért nem, mert ha felszállunk a rock 'n roll vonatra, akkor nincs megállás. A film első harmadáról a Casino ugrott be. Hasonlóan impulzív, ingergazdag és elképesztően pörgős jelenetek váltják egymást, olyan tempót diktálva, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Ám hiába élveztem, féltem, hogy nem fog kitartani a lendület, elvégre egy majd 160 perces darabról beszélünk.
Kétségtelen, hogy akadnak kisebb üresjáratok és lehetett volna minimálisan kurtítani rajta, de egyszer sem éreztem, hogy ne érné meg az utazás. Minden szegmensnek érezni a fontosságát, gondolok itt a rövidke gyermekkori szálra, mely mesterien ábrázolja, hogy mire képes a zene ereje, de előkerül a rasszizmus, netán az erőszak témaköre, amik hiába nem kapnak nagy szerepet, vannak annyira aktuálisak, hogy reflektáljanak a mai világra. Szintén pazar képet fest a film arról, hogy miben rejlett Elvis zsenije. Képes volt ötvözni a fekete és a fehér kultúrát, mellyel lehet, hogy szerzett néhány haragost, de nemtől, rassztól függetlenül elhozta az embereknek a zene iránti rajongás egy új aspektusát. Ami hiányérzetet hagyhat maga után, az a videóklipes előadásmódból fakadó dráma hiánya. Vannak meghatónak szánt elemek, de nem kavarnak fel érzelmileg. Ellenben Luhrmann pont akkor tudja mégis meghatni a nézőt, amikor a legnagyobb szükség van rá. A zárásnál. Nem arról van szó, hogy elő kell készíteni a zsebkendőt, de az epilógusban az is megérti és átérzi Elvis nagyságát, aki sosem kedvelte túlzottan.
Austin Butler hibátlan választás volt a főszerepre. Őt korábban a Volt egyszer egy… Hollywoodban láthattuk Tex Watsonként, most pedig bizonyította, hogy képes elvinni a hátán egy filmet. Biztos vagyok benne, hogy tényező lesz a jövő évi Oscar-gálán és nem fogunk sírni, ha megkapja az aranyszobrot. Az elmaszkírozott Tom Hanks is remekel a visszataszítóan önző menedzserként, de Butler ellopja a show-t és ez így van rendjén.
Aki klasszikus értelemben vett életrajzi filmet vár, mély drámával, nagy kiborulásokkal és részletes karakterrajzokkal, csalódni fog. Nem feltétlenül tudunk meg többet Elvisről ebből a filmből, mint korábban, de Luhrmann célja nem is ez. Sokkal inkább egy ikon bemutatása úgy, ahogy ő maga is szeretné, hogy emlékezzenek rá. Mindezt olyan szenvedéllyel, stílussal és vizualitással megáldva, amitől az állunk is leesik. Nem mindenkinek lesz ínyére, de én nagyon örültem, hogy az Elvis egy ilyen film lett. Egy egyedi, vibráló jelenség, akárcsak az ember, kiről szól.
