A 30 ezüst kapcsán akarva akaratlanul is muszáj párhuzamot vonni a Netflix tavaly nyári, szintén spanyolországi produkcióban készült fantasy sorozatával, a Warrior Nunnal, hiszen mindkét széria a kereszténység jól vagy kevésbé ismert toposzai köré igyekezett egy-egy "lebilincselő" történetet eszkábálni. Míg azonban a Warrior Nun leginkább a fiatalokat célozta meg, a 30 ezüst egy jóval érettebb színészi gárdával próbált meg egy első pillanattól kezdve komoly hangvételű szériát letuszkolni a nézők torkán. Az alapkoncepcióval nem is lett volna önmagában baj, ám a műfaji kavalkád erőltetésével végül a saját kardjába dőlt bele a 30 ezüst, ahogy a fókusz részről részre elterelődött a címadó pénzérmékről.
Azt a pilot ismertetőnkben is megemlítettük, hogy egy egészen fura egyvelegként indult a 30 ezüst. Már a rajtnál is egymás után dobálták be a papíron jobbnál jobbnak tűnő ötleteket - horrorisztikus szörnyek, globális összeesküvés-elmélet, kereszténységgel szembeni kritika, és végül, de nem utolsó sorban egy kis szappanopera. A már említett színészi gárda, melynek oszlopos tagjai bőven 30 év felett vannak, talán garancia lehetett volna arra, hogy a szappanopera részét kellő odafigyeléssel bontogassák ki a képernyőn, és az évad végére ne kerüljön túlsúlyba a "fősodorral" szemben. Nem így lett.
Míg a Warrior Nunnál a legfőbb sérelmünk az volt, hogy az oltári laza trailerrel ellentétben egy magát nagyon komolyan vevő szériát kaptunk, a 30 ezüstnél mondhatni ennek a fordítottja történt. Az HBO széria története komor, ezekben a téli, rövid nappalokkal megáldott időszakban pedig különösen nyomasztóvá tudott válni, ahogy részről részre egyre nyilvánvalóbb lett, hogy hőseink - a polgármester, Paco (Miguel Ángel Silvestre a Sense8-ből), a falu állatorvosa, Elena (Megan Montaner), illetve a kvázi főszereplő, Vergara atya (Eduard Fernández) - teljesen egyedül maradtak a globális konspiráció képviselőinek ellenében.
Ebből fakadóan a 30 ezüstnek két komoly problémája akad, ami az évad végére nagyon rámegy az élmény rovására. Egyrészt, más sorozatokban a cselekmény előrehaladtával felsejlenek a hősöknél bizonyos értékek, képességek, melyek fenntartják a reményt a happy endet illetően a "rossz" és a "gonosz" túlsúlya ellenére is. A 30 ezüstben csak az inkompetencia kerül kihangsúlyozásra, de azt legalább konzisztensen mutatják be szinte minden részben, ami végül irritáló karakterek kicsúcsosodásához vezet. Vergara atya talán az egyedüli kivétel, hiszen a múltjának megismerésével, a saját bűntudatának feloldozásával végül szabadjára engedi a benne lakozó harcost, amire igazából 7 részen keresztül vár a néző - és az is biztos, hogy amilyen formában ez végül megvalósul a nyolcadik epizód elején, az megosztja majd a nézőközönséget.
A másik, jóval nagyobb problematika már a sorozat szappanopera jellegéből ered. Az HBO Europe mellett ugyanis az HBO South America is beszállt ebbe a produkcióba, és aki egy részt is látott a 90-es évek tévédélutánjait domináló dél-amerikai szappanoperákból, annak ismerősek lesznek azok a keringők, melyek Paco, Elena, és a megcsalandó feleség, Merche (Macarena Gómez) között zajlanak. Persze ezt is lehetne finoman, csepegtetve adagolni, logikus karakterívekkel, de ehelyett átesik a ló túloldalára a 30 ezüst, és az évad végére már inkább az lehet az érzése a nézőnek, hogy egy szappanoperát néz, megtoldva fantasy és horror elemekkel, és nem fordítva. Azonban nem biztos, hogy a nézők zöme erre vágyik, különösen úgy, hogy közben a címadó érmékről fele annyi információt sem tudunk meg, pedig ez a része a történetnek tényleg érdekes lehetne. Elvétve bedobnak egy-egy üzenetet, hogy Napóleonnak három volt belőlük, Hitlernek öt, na majd mire lesz képes egy olyan ember, akinél ott van mind a 30. De eme logika alapján már 29 érmével is elég jó esélyei vannak egy őrült hatalommániásnak a világuralom átvétele felett, nemde?! Márpedig a gonoszok birtokában pont ennyi van...
Ez a két hangsúlyos probléma még ellensúlyozható lehetett volna kompetens mellékszereplőkkel - akik saját ürességükkel, és önellentmondásba torkolló tetteikkel szintén megérnének egy külön misét - vagy HBO-hoz méltó CGI-megoldásokkal, de amit a nyolcadik rész elején látunk, az olyan, mintha egy Syfy sorozatot néznénk 2010-ből vagy régebbről.
Mindezek után már csak abban reménykedhetne a néző, hogy egy kerek, lezárt végkifejletet kap az évad végére. Mivel azonban a hőseink érdemi fejlődése észrevehetetlen (max a szerelmi komplikációk kialakításában mutatnak fejlődést), illetve a potenciális szövetségesek száma is gyorsan nullára redukálódik, érezzük, hogy itt már csak egyfajta deus ex machina segítheti ki a protagonisták oldalát. A végső feloldás végül meghökkentően egyszerű lesz, ami egy katarzis helyett komikumba fojtja a finálé "csúcspontját", hiába mutat szépen utána, amint a címadó 30 ezüst Középfölde Egy Gyűrűjének mintájára kifejti áldásos hatását a tömegben.
A 30 ezüstnek voltak kreatív vizuális megoldásai (már amikor jutott elegendő pénz a CGI-ra), amire számítani is lehetett Álex de la Iglesia rendező korábbi munkássága alapján, és Júdás 30 ezüstjének tanmeséje is megágyazhatott volna egy ütős sztorinak. Ehelyett érthetetlen módon a cselekményvezetés fókusza a szappanopera részére terelődött, ami nemcsak a szerelmi háromszög tagjaira, de végül a mellékszereplőkre is a logikátlanság és butaság árnyékát vetette. Ezek alapján azzal jártak volna a nézők a legjobban, ha az egész évadot az ellentétes oldal szemszögéből mutatták volna be, talán akkor még a katarzis is működhetett volna a végén.
