Nálunk is egyre nagyobb ismertség övezi a hazájában és külföldön régóta ünnepelt kínai sci-fi író, Liu Cixin leghíresebb munkáját, A háromtest-probléma, A sötét erdő és A halál vége című regényeket összefogó A háromtest-trilógiát. A 2006-ban útjára induló történet 2015-ben az első ázsiai regény lett az USA-ban, amely megkapta a legrangosabb sci-fi irodalmi elismerést, a Hugo-díjat. A könyv témáját, sztoriját és népszerűségét tekintve így csak idő kérdése volt, hogy a kínai adaptáció után mikor kerül Hollywoodban is feldolgozásra a mű valamilyen formában.
Erről végül 2020 szeptemberében kaptunk először konkrét infókat, amikor a Netflix lecsapott a jogokra, és bele is fogott a széria fejlesztésébe David Benioff és D. B. Weiss (Trónok harca), valamint Alexander Woo (True Blood - Inni és élni hagyni, Terror) showrunneri és írói felügyeletével. A forgatás aztán 2021 novemberében kezdődött el, amely 2022 szeptemberéig, majdnem egy éven át tartott, idén márciusban pedig készhez is kaptuk a végeredményt, amely a hírek szerint a streamingszolgáltató eddigi legdrágább projektje lett. Nézzük meg, hogy is sikerült.
A történet két idősíkon bontakozik ki. Az 1960-as évek végén, a kínai kulturális forradalom alatt bármiféle mondvacsinált politikai okokból üldözték és meghurcolták a gazdaság, az oktatás és a kulturális intézmények tisztségviselőit. Ilyen sorsra jut Ye Zhetai fizikaprofesszor is, akinek a tanításai az ősrobbanásról és Einstein relativitáselméletéről teret engednek Isten létezésének, ez pedig a kommunista Kínában főbenjáró bűn volt akkor. Felesége fel is jelenti őt, lánya, Ye Wenjie (Zine Tseng) pedig végignézi, ahogy a katonák - akik közül sokan egykor a tanítványai voltak - halálra verik őt. Ezen események - valamint, hogy kiemelkedő asztrofizikai tudása miatt egy titkos katonai radarállomásra kerül Mongóliába - indítják el Wenjiét azon az úton, amely az egész emberiség sorsát megpecsételhetik.
Ugorva a jelenbe, 2024-ben megmagyarázhatatlan dolgok történnek szerte a világon. A tudomány mintha évtizedek óta megrekedt volna és vakvágányon haladna, a Föld különböző pontjain üzemelő részecskegyorsítók egyformán hibás és lehetetlen eredményeket közölnek, világszerte pedig egyre több tudós lesz rejtélyes módon öngyilkos. Clarence Da Shi (Benedict Wong) nyomozót egy hasonló esethez hívják Londonba, miközben 5 volt oxfordi fiatal tudóst újra összehoz korábbi tanáruk és mentoruk hirtelen halála. A szálak hamarosan összefonódnak, és egy rejtélyes virtuális valóság (VR) játékhoz vezetnek, amelyben hamar kiderül, hogy nem csak ehhez, de az egész világot fenyegető dologhoz is a kulcs a Háromtest-probléma megoldása lehet.
Innentől értelemszerűen spoilerek következhetnek nem csak a sorozatra, de a könyv(ek)re nézve is.
Mindenek előtt, szeretnék pár mondatot írni arról is, hogy milyen viszonyt ápolok én a könyvekkel. Ugyanis ez számomra meghatározó volt a széria nézése közben, valamint a kritika írásánál is. Nagyon vártam a sorozatot. Vártam, mivel hatalmas rajongója vagyok a trilógiának. Mindhárom rész itt pihen a polcomon, az első regényt pedig már háromszor is elolvastam (a másik két könyvet csak azért nem sikerült többször is legyűrnöm, mert rettentő hosszúak), vagyis ki merem jelenteni, hogy ha az egész trilógiát nem is, de az első részt már jól ismerem. De még a mai napig rátudok csodálkozni, hogy Liu Cixin hogy volt képes ennyire tökéletes harmóniában kezelni azt, hogy az ijesztően realista jövőképe egyszerre legyen okos és olvasmányos úgy, hogy végig nagyszabású és izgalmas maradjon, miközben mélyfilozófiai és bonyolult tudományos kérdéseket boncolgatva keresse a választ arra: mi történne, ha kiderülne, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban?
Ám innen ered a sorozat fő problémája is. Minden, ami egyedivé, különlegessé tette a könyvet, abból hol kicsit, hol pedig sok mindent feláldoztak Benioffék vélhetőleg a nagy nézettség és befogadhatóság reményében. Kezdjük rögtön azzal, hogy a készítők nem igazán hagytak időt az alapozásnak és a történet elmélyítésének. Amíg a könyvben szépen fokozatosan épül a feszültség és a rejtély az utolsó fejezetek nagy revelációjáig, addig a szériában a sorozat szélsebesen halad, a feltett kérdéseket és rejtélyeket sokszor azonnal meg is válaszolják - ami valljuk be, egy rejtélyekre és misztikumra alapozó sorozatnál nem a legjobb megoldás -, a legnagyobb fordulat pedig nem is üt akkorát emiatt. Ami itt ráadásul az évad felénél történik meg.
Bizony, a készítők egyszerre rohantak át az első regényen, és hoztak be konkrét történetszálakat nem csak a második, de már a harmadik könyvből is. Az űrszonda kilövésére létrehozott Lépcső-program, az emberiség utolsó védőbástyájának szánt Falnéző-projekt (angolul Wallfacer, a könyvben pedig Falképző a megnevezése), sőt, nem egy szereplő is csak a későbbi kötetekben szerepel. A különböző karakterek és események szálai, valamint a központi fenyegetés közötti arányok sokszor elcsúsznak, emiatt hol zsúfolt, hol pedig túlságosan is lassú, már-már időhúzóan unalmasak lesznek a látottak.
Ennek a rohanásnak, egyszerűsítésnek a virtuális valóság játék, A Háromtest, valamint az ezzel szorosan összefüggő Trisolarisiak (bocsánat, pontosabban a San-Tik, ahogyan a sorozatban nevezik őket, ami egyébként kínaiul azt jelenti, hogy három test) sínylik meg. A játék, annak felépítése, világának működése és a különböző szintek bemutatása talán a legfontosabb eleme az első könyvnek, a sorozatban ehhez képest elenyésző, valamint lebutított szerepet kap az egész. Ahogyan az említett Trisolarisiak (tényleg bocsi, nem tudom őket San-Tiknak nevezni - a szerk.) nézőpontja egy az egyben hiányzik a sorozatból, amivel pont a fenyegetés része veszik el igazán az egészből. Sokszor emiatt azt érezheti majd a néző, hogy tényleg léteznek-e egyáltalán? Nem csak átverés az egész? Mit is akarnak ők pontosan? Csak az általuk küldött Sophonok által tudunk meg róluk bármit is, míg a könyvben több fejezetben is láthatjuk társadalmuk felépítését, több oldalon át taglalják történelmüket, amit a világuk katasztrófája határoz meg, sőt, a technikai fejlettségükbe is részletesen belemegyünk. Persze, egyik oldalról lehet azt mondani, hogy ez így van jól, hiszen a könyvben egyetlen egyszer sem írják le az idegenek kinézetét. De ezzel elég fontos részletek kerültek ki teljesen a sorozatból, és ha már úgy is szabadon van kezelve az alapanyag, akkor itt miért nem tudták kitalálni és megoldani ezt?
A tudományos részeket és ezek boncolgatását is jócskán visszafogták, lebutították, hogy fogyaszthatóbb legyen mindenki számára, amit egyébként el tudtam fogadni, és objektíven nézve értem, miért kellett ez (még ha személy szerint a döntéssel annyira nem is értettem egyet). Az viszont jó döntésnek bizonyult, hogy a készítők a cselekményt kihozták Kínából a nagyvilágba, és közelebb hozták azt a nyugati emberekhez is. A könyv sokaknak talán emiatt lehet nehezen emészthető, hogy rengeteg benne a kínai név, a kínai kultúra és mindennapok ábrázolása, valamint a nyelvezete is eltér a megszokottól. Ezt a sorozat úgy küszöbölte ki, hogy nem csak a helyszínt (London), de a főszereplőt is megváltoztatták. Az első regény tudósát, a rejtély után induló Wang Miaót cserélték le az oxfordi ötösre, azaz Auggie Salazarra (Eiza González), aki a legtöbbet kapta a karakterből; Jin Chengre (Jess Hong), Saul Durandre (Jovan Adepo), Will Downingra (Alex Sharp) és Jack Rooney-ra (John Bradley), akik tehát mind-mind a sorozathoz írt karakterek.
Ugyanakkor a kivitelezés itt is hagyott kivetni valót maga után. Önmagában a színészekkel nem volt bajom, tisztes iparos munkát végzett a többség. Még magát a koncepciót is elfogadtam, hogy teljesen átformáltak, vagy több karakterre szedtek szét könyvbéli szereplőket. Egyrészről az is elfogadható és érthető, hogy a Netflix így próbált megfelelni a mai trendeknek, plusz ezekkel a szereplőkkel talán közelebb is sikerült hozni a nézőhöz a történetet. Másik oldalról viszont a kémia nem működött a csapat között. Egyszer sem hittem el, hogy ők tényleg egy régi baráti társaság, a csapat tagjai aránytalanul lettek kidolgozva és bemutatva, valamint nem mindegyiknek hittem el, hogy valóban valami tudószsenik. Emiatt egy-két hatásos jelenetet leszámítva nálam az érzelmi bevonódás is elmaradt sajnos. Ye Wenjie viszont minden téren telitalálatnak bizonyult. Az ő szála a sorozat legjobbja, amihez nem csak a színésznő(k) játéka, de a történetének gondos, alapos kidolgozása is hozzájárult. Emiatt sem értem, hogy a többieknél ez miért nem történt meg hasonlóan.
A látványvilág és zenei aláfestés szintén fontos pontja a sorozatnak, amire szerencsére nem lehetett panasz. Előbbin látni, hogy költött rá rendesen a Netflix, helyenként gyönyörű, néhol pedig egészen brutális és véres megoldásokkal van tele, ami meglepően jól állt a műnek; utóbbiért pedig Ramin Djawadi (A szökés, Trónok harca, Westworld) felelt, aki újfent hozta a rá jellemző minőséget és eltéveszthetetlen hangulatiságot.
Bármennyire is negatívnak tűnhet a kritika, ez inkább csak annak szól, hogy olvastam a könyvet, rajongója vagyok, és emiatt látom, hol és hogy lehetett volna ebből egy sokkal jobb és komolyabb sorozatot kihozni. De végső soron azt tudnám mondani A 3-test-problémáról, hogy egy teljesen vállalható, szórakoztatónak is szórakoztató, de nem kiemelkedő első évaddal mutatkozott be, amely ha valóban megkapja a folytatást, akkor ott van az esélye, hogy szintet lépjen. De a regény(ek) minden téren jobb(ak), és nem minden kreatív írói döntés sült el jól, így aki még nem olvasta, de a sorozat tetszett neki, és felkeltette érdeklődését, az mindenképp tegyen vele próbát. A könyvet előbb olvasóknak viszont félve tudnám csak ajánlani. Nekik ugyanis könnyen lehet, hogy csalódás lesz az etap.
Bogarak vagytok.
