Persze jobban belegondolva ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen mindig is őket övezte a legnagyobb felhajtás a - még létező - európai monarchiák közül. Annyira hozzájárulnak Nagy-Britannia arculatához, mint a Big Ben, Sherlock Holmes, vagy a foci, mindezt teszik úgy, hogy érdemi szavuk, súlyuk jóformán már nincs is a politikában, szerepük jobbára formális (éppen ezért sokan a mai napig az igen drága életük finanszírozása ellen vannak), de a brit lakosok 80%-a továbbra is a monarchia mellett van. Talán mert jelenlétük még úgy is kölcsönöz egyfajta méltóságot, tiszteletet az országnak, ha annak érdemi politikai vezetői már réges-rég méltatlanok arra. Régi módi értékek és szokások őrizői ők egy egyre gyorsabban változó korban, amellyel viszont ők is egyre kevésbé tudnak mit kezdeni - és sokszor pont ebből kifolyólag az Egyesült Királyság lakói is velük - miközben botrányoktól, tragédiáktól nem mentes az ő életük sem, amire viszont mindig is rendkívül fogékony volt a nép.
És a filmgyártás is, hiszen az elmúlt évtizedekben rendre felfedezték a bennük rejlő potenciális alapanyagot, amely olyan díjnyertes mozikat eredményezett, mint A király beszéde, vagy A királynő. A bennük rejlő kettősséget, ellentmondásosságot, sokszor szembenállásukat kiváló érzékkel látta meg az utóbbi forgatókönyvét is jegyző és A korona showrunnerjeként funkcionáló Peter Morgan, aki amúgy is az egyik legnagyobb jelenlegi szakértője a történelmi személyek körüli események dramatizálásának olyan darabokkal a háta mögött, mint Az utolsó skót király, a Hajsza a győzelemért, vagy a Frost/Nixon. A fent említett 4 mozija közül (ugyebár A király beszédét nem ő írta, habár az abban az anyakirálynét alakító Helena Bonham Cartert "kölcsönözte" eme sorozat harmadik és jelenlegi negyedik évadába annak lányaként, Margit hercegnőként) mindegyikből kitűnik, hogy Morgan éles rálátással rendelkezik eme - a média, a hagyományok, a saját hatalmuk, vagy éppen az egójuk mögé rejtőző - figurákról és ezeket kiválóan dramatizálja, a már-már dokumentaristának tűnő alaposságot ügyesen vegyíti a fikcióval. Részben pont ezért tűnik hihetőnek és mondhatja, gondolhatja azt a néző, hogy így is történhettek az események, amire A korona esetében az impozáns kiállás csak még inkább rájátszik. (Nem hiába ez a Netflix legdrágább sorozata. A jelmezek, a díszletek, a helyszínek, a zene és a színészek mind első osztályúak.) Azonban Morgan legfőbb erénye továbbra is az, hogy mindezt pont a lehető legideálisabb távolságból teszi: nem tör pálcát a szereplői felett - ami nem egyenlő azzal, hogy ne kritizálná, kérdőjelezné meg őket -, sokkalta inkább próbálja megérteni és megértetni őket a nézőivel. Hogy még ha ridegnek is tűnnek figurái akár egymással, akár cselekedeteiket, döntéseiket tekintve a néppel, arról leginkább az a rendszer tehet, amelybe beleszülettek és amelyben nevelkedtek.
Ezt eme hosszúra nyúlt bevezetőben azért is tartottam fontosnak kifejteni, mert az előző három szezonban is folyton visszatérő motívum volt mindez, de ebben a negyedik évadban minden eddiginél hangsúlyosabb, hiszen Erzsébet királynő és a királyi család életébe két olyan erős női alak lép be a 80-as években Margaret Thatcher és Diana Spencer képében, akik már puszta lényükkel megkérdőjelezik az általuk vallott értékrendet, így az éles feszültségektől, konfliktusoktól sem mentes szembenállás is elkerülhetetlen. Mindkettő megkerülhetetlen alakja a modern világtörténelemnek, de teljesen más-más okból, női mivoltuk azonban kétségtelenül hozzájárult legendájukhoz. A legnagyobb felelősség minden kétséget kizáróan Lady Diana szerepén állt, azonban Morganék hibátlanul vették az akadályt. Már az első felbukkanása is egészen földöntúli, de csak pont annyira, hogy tudjuk, ő az a nő, aki még mindig, több mint 20 évvel a halála után is képes felbolygatni a királyi család életét. (Ahogy az már meg is történt és mind Vilmos, mind pedig Károly herceg kifakadt Diana és Károly házasságának ábrázolásától, kegyetlennek titulálva azt.) A fiatal és eddig ismeretlen Emma Corrin tökéletes a szerepben! Maga a megtestesült jóravalóság, aki egyszerre törékeny, mégis határozott, amikor kell és az ő tűpontos alakítása miatt is fájdalmas azt látni, hogy ez a tiszta virágszál miképp kezd fokozatosan elhervadni a rideg királyi udvarban. Morganék azonban azt is tisztázzák - és ezért is felesleges a hercegek kifakadása -, hogy ennek az egésznek nem csupán Diana volt az elszenvedője, hanem Károly maga éppúgy, mint ahogyan annak testvére, Anna hercegné, vagy nagynénje, Margit hercegnő is, de ők, akik ebbe beleszülettek - ha nehezen is, de - megtanulták elfogadni azt. Pont az utóbbit alakító Helena Bonham Carter jegyzi meg az egész sorozat egyik legtalálóbb hasonlatában, amikor a házasságokról értekeznek, kinyilvánítva ezzel azt, hogy maga az intézményrendszer nem elég rugalmas továbbra sem és ennek megnyomorított lelkek látják kárát.
A másik sarokban pedig ott van a Vaslady maga, Margaret Thatcher, akinek kvázi 11 éves regnálását foglalja magába a 10 részes évad. (Egy nagyjából 50 perces rész durván egy év kulcsfontosságú eseményét, vagy eseményláncolatát foglalja magában, így apró részleteiben képtelenség mindenbe belemenni, ezért sokaknak felszínesnek hathat, de Morgan egyértelműen pont a behatárolható időintervallum miatt a nagyobb képet igyekszik láttatni.) Thatcher kormányzása a mai napig erősen vitatott annak szigorú intézkedései miatt éppen úgy, mint az IRA akkori megerősödése, az utcai zavargások, az óriási munkanélküliség végett. Morgan viszont pont a fentiek miatt sikeresen eléri azt, hogy ezt a megosztó személyt, ha ne is szeressük, de abszolúte megértsük a személyiségét, karakánságát, eltökéltségét és hogy mit miért tett. Persze ehhez kellett még egy olyan színésznő is, mint Gillian Anderson, akit nem lehet szerényebben jellemezni: egy ISTENNŐ amit művel, sarokba állítva Meryl Streep pár évvel ezelőtti, amúgy is Oscar-hajhász performanszát a Vaslady-ben. Anderson már rég kinőtte Scully ügynök szerepét és a Netflix másik üdvöskéjében, a Szexoktatásban is lopja a showt a főszereplő Otis szabad szellemű anyjaként. Thatcherként viszont valósággal elveszik a szerepben (és ehhez protéziseket sem kellett használnia a sminkeseknek): hanglejtése, testtartása, tekintete - és persze elmaradhatatlan frizurája - mind elősegítik azt, hogy egy percig se kételkedjünk, az igazi Thatchert látjuk. Nem is lennénk most a különböző díjkiosztók jelölő szervezeteinek a helyében, hogy Corrint vagy Andersont jelöljék-e ugyanabban a kategóriában, de ha csak lehetséges, minden létező díjjal dobálják meg őket, mert abszolút megérdemlik.
Ők ketten egyértelműen beragyogják ezt a 10 epizódot és ha árnyékot nem is vetnek a többi kollégájukra, nekik kevesebb lehetőség jutott, vagy legalábbis kevésbé látványosak, mint legutóbb. A korábbiakkal ellentétben leginkább Fülöp herceg (Tobias Menzies) szorult háttérbe, de ez részben abból is fakad, hogy ebben a szezonban a súlypont egyértelműen átkerült az ő és Erzsébet házasságáról Károly és Diana szerelmi életére és válságára. Az előző évadban debütált Josh O'Connor (Isten országa) már legutóbb is brillírozott a herceg szerepében, de igazán csak most tudott kiteljesedni, ahogy valósággal felőrli, hogy eleget kell tennie a kötelezettségeinek, amelyek közül a legfontosabb egy olyan nővel köttetett házasság, akibe nem szerelmes. Helena Bonham Carternek vélhetően a szerződésében volt, hogy évadonként biztosítsanak a számára egy olyan részt, amikor ő kerülhet a középpontba és természetesen most is remek - ráadásul egy olyan epizódban, ami a család egy olyan titkára derít fényt, amit azóta is igyekeznek elfelejteni, szó szerint kitörölni - de a legemlékezetesebb pillanatai pont akkor adódnak, amikor alázatosan asszisztál a részben, majd egyszer csak robban. Ellenben Olivia Coleman most is fenséges a szerepben. Szembenállása Thatcherrel, az eszmecseréik, vircsaftjaik az évad legjobb momentumai közé tartoznak, de a szezon egyik legjobb - és egyszerre legkritikusabb, valamint alaphelyzetéből adódóan leginkább megmosolyogtató - epizódjában, amelyet egy kisember szemszögéből láthatunk, mind a királynő, mind pedig a Vaslady megkapja a magáét.
És a sorozat jobbára hiába egy beszélő fejes kosztümös dráma, kiállásában olyan fajta luxust, előkelőséget és ezzel együtt minőséget képvisel továbbra is, ami egyszerre emeli ki az átlagszériák közül és teszi követendő példává. A fényképezés, a kosztümök, a díszletek, az eredeti helyszínek, a hatalmas statisztéria annyira impozáns továbbra is, hogy az akármelyik nagy költségvetésű filmnek a dicsőségére válna. Az előző évadban a Rupert Gregson-Williamst és Lorne Balfe-ot a zeneszerzői poszton váltó Martin Phipps zenéje pedig ezúttal lényegesen markánsabb, Diana karakteréből adódóan éteribb, mint legutóbb, ugyanakkor a korábbiak egyszerre modern és emelkedett taktusait is megtartja, de a thriller irányába sem felejt elmenni, ha kell, ahogy arra az évadnyitó epizód bőségesen lehetőséget is ad. Ami tényleg ennek a szezonnak a szemére vethető - és ez tényleg kukacoskodás csupán -, hogy olykor a nagyobb közérthetőség miatt túlságosan nyilvánvaló szimbolikával, vizuális megoldásokkal élnek Morganék, mint amikor a friss újságot ugyanonnan szerzi be a Buckingham Palota és a Downing Street stábja.
Még két évad hátravan és legközelebb újabb színészeket láthatunk a főbb szerepekben, így Claire Foy és Olivia Coleman után a mindenki által gyűlölt Umbridge professzor, Imelda Staunton brillírozhat Erzsébet királynő szerepében és Elizabeth Debicki (Az U.N.C.L.E. Embere, Tenet) bizonyíthat Diana hercegnőként. Ráadásul Morgan most több szempontból is rizikós ponthoz érkezik, rizikósabbhoz minden eddiginél, hiszen Diana tragikus balesete hatalmas sarokpontja a királyi családnak és a történelemnek egyaránt, másrészt saját magát kell ezzel a történetszállal remake-elnie, hiszen A királynőben ezt már feldolgozta, nem is akárhogy. És noha kétség sem fér hozzá, hogy a Windsorok életét szívesen követnénk napjainkig Vilmos herceg és Katalin hercegné esküvőjén keresztül egészen a Brexitig, egy adott ponton - amire még érdemi rálátásunk van az elmúlt idő távlatából - ennek is véget kell érnie. Ha a széria a hátralévő két szezonban is ezt a színvonalat hozza - márpedig erre az eddigiek alapján minden esély megvan -, akkor azzal minden értelemben egy kivételes sorozat megkoronázásának lehetünk szemtanúi.
