Az Ahsoka-sorozatról már esett szó a Puliwood hasábjain néhány héttel korábban, amikor még csak az első két epizód került fel a Disney+ kínálatába. Az évad befejeztével most újra elővesszük a szériát, és megszakértjük, hogy Dave Filoninak vajon sikerült-e emelni a téteket, összeállnak-e a hatalmas Star Wars LEGO-építmény elemei egy koherens egésszé, már ami a poszt-birodalmi éra fenyegetettségét illeti.
Ahogy azt az első két részről szóló cikkemben már hangsúlyoztam, ez a sorozat nem egy nyitóévad, ami a Csillagok háborúja-univerzum egy eddig teljesen ismeretlen szeletét vezeti fel, hanem inkább egy hídhoz hasonlítható az animációs Lázadók és a nemrégiben bejelentett Filoni-féle SW-film között, mely az Ahsoka, a Lázadók, a Mandalóri és a Boba Fett könyve történeteinek a végére tesz pontot.
Nem arról van szó, hogy kevesen lennének azok, akik a fentebb említett sorozatokat követnék, de miután ezúttal elsősorban az Ahsokáról ejtünk szót, ami a legszorosabban a Lázadókhoz kapcsolódik, fontos megemlíteni azt a nem elhanyagolható tényt, hogy bizonyára most sokkal több néző élte meg ezt a történetet egy friss kezdésnek, semmint egy évek óta létező történetfolyam folytatásának.
A történet Thrawn (Lars Mikkelsen) fenyegetését tematizálja közvetlenül és közvetetten, aki Ezra Bridgerrel (Eman Esfandi) még a Lázadók negyedik évadában eltűnt mindenki szeme elől. Ám végre eljött az idő, hogy Ezrát előkerítsék Ahsokáék (Rosario Dawson), ezzel együtt gátat szabva a kegyetlen főadmirális visszatérésének. A sorozat emellett kitér egy másik szálra is, mely két Erő-érzékeny, ugyanakkor sem Sithnek, sem Jedinek nem mondható karaktert, Baylan Skollt (Ray Stevenson) és Shin Hatit (Ivanna Sakhno) követi nyomon, akik a boszorkány Morgan Elsbeth-tel (Diana Lee Inosanto) ügyködnek Thrawn visszahozatalán. Néhány rövidebb jelenetre még feltűnik Hera Syndulla tábornok (Mary Elizabeth Winstead), és Kanan Jarrustól született kisfia, Jacen (Evan Whitten), akik közül előbbi az Új Köztársaságnak próbálja a lehető legdiplomatikusabban tálalni azt a szomorú hírt, miszerint a Birodalom egyik legveszélyesebb alakja fenyegeti a békét.
Az első két-három epizódnyi expozíciót követően kezdenek kicsit jobban felgyorsulni az események, de ez még nem jelenti azt, hogy máris Thrawn és Ezra társaságában rójuk a galaxist keresztül és kasul. A fókusz továbbra is Sabine-en (Natasha Liu Bordizzo) és Ahsokán van, akiknek az útja egy idő után kettéválik. A cél ugyanaz, az eszköz különbözik. Filoni sorozatában az egy erős pozitívum, hogy szinte csak és kizárólag a fő cselekményre összpontosít, ugyanakkor - látva a végeredményt - az egyik fő negatívuma is ebből fakad. Adott volt a küldetés és a fenyegetés, melyek az utóbbi Star Wars-történetek közül (talán az Andort leszámítva) itt rejtették a legtöbb potenciált magukban, ám sajnos a legtöbb epizód így vontatottabbra sikerült a kelleténél.
A nyolc rész helyett ez a történet bőven belefért volna egy feszesebbre vágott filmbe, ami esetleg a majdani Filoni-mozinak ágyaz meg. 20 perces epizódokon és 20 epizódos évadokon edződve Filoninak valószínűleg még nincs elegendő tapasztalata, és ez az Ahsokán meg is látszik. Filoniék ezúttal minden töltelékepizóddal felérő történetszálat hanyagolni akartak (amikből az animációs sorozatokban azért akadt néhány), ami alapvetően nem rossz elképzelés, csak ez esetben vagy kevesebb epizódra van szükség, vagy összetettebb intrikával kell házalni (pl. Baylan és Shin párosának részletesebb bemutatása).
A sorozat látványvilága is meglehetősen visszásan hat. Az űrben játszódó jelenetek, a csaták és a nagytotálok (gondolok itt például Thrawn cirkálójára, az űrbálnákra vagy a mandalóri csatának egy-egy szemelvényére) szemrebbenés nélkül felérnek egy Star Wars-mozifilm vizualitásához, ugyanakkor a fénykardpárbajok vagy épp Peridea megjelenítéséből sokkal többet ki lehetett volna hozni dinamika és részletgazdagság szempontjából.
Ezzel szemben az Ahsoka még így, minden forgatókönyvi hibájának ellenére is egy üde színfolt napjaink Star Wars-palettáján. Végre realizálható, főként az animációs sorozatokat nézők számára, hogy van egy konkrét elképzelés az univerzum építését illetően. Az Ahsokában ugyanis amellett, hogy a címszereplő is kellő figyelmet kap, és a múltbeli traumái is felszínre törnek, olyan távlatok nyílnak meg az Erőnek eddig felfedezetlen bugyraiban, melyek mindenképp folytatásért kiáltanak.
Bár viszonylag kevés játékidőt kaptak, de érdemes kiemelni Stevenson, Esfandi és Mikkelsen alakítását, akik közül előbbi remekül hozta a rejtélyes és kiismerhetetlen Skollt, utóbbi kettőnek pedig sikerült megragadni mind Ezra, mind pedig Thrawn természetét. A hangulathoz továbbá rengeteget hozzátesz Kevin Kiner zenei aláfestése (az animációs sorozatokon is ő dolgozott), ami egyszerre idézi meg a klasszikus williamsi hangulatvilágot és rejteget valami újat és szokatlant a fülnek.
Hosszú idő után végre jött egy élőszereplős Star Wars-sorozat, ami végre ismét elültetheti a kíváncsiság magvát a nézőkben. Nem egy Andor (amihez mostanában előszeretettel hasonlítgatják), sőt a Lázadók legerősebb momentumaihoz sem ér fel feltétlenül, de kezdésnek mindenképp biztató eredmény ez, melyre nyugodt szívvel lehet építeni a későbbiekben.
Hallgassatok meg egy másik véleményt is:
