Véget ért a Disney+ zászlóshajójának, a The Mandaloriannek a második szezonja és a rajongók döntő többsége vitustáncot jár, a Star Wars megmentőjeként aposztrofálja mind a szériát, mind annak alkotóit, Dave Filonit és Jon Favreau-t, miközben Baby Yoda és Mando a kánon ikonikus figurái közé vonultak be. De ez valóban annak köszönhető, hogy egy igényes sorozatról beszélünk, vagy elég volt, hogy "guba kell hozzá, maxi sok"?! Személyes meglátásom szerint, ami jelenleg a The Mandaloriannel, a Star Warsszal és úgy összességében a hollywoodi franchise gyártással történik, az lényegesebben súlyosabb problémákat mutat. A következőkben, elsősorban a The Mandalorian második évadára vonatkozó masszív SPOILEREKKEL tarkítva igyekszem bemutatni, hogy miben is látom a problémát.
Réges-régen, egy messzi-messzi stúdiórendszerben...
Ha megnézzük azt, hogy a Star Wars a modern popkultúra szent tehenévé vált, be kell látnunk, hogy mindez felér egy valóságos csodával. A feltörekvő, lelkes, de amúgy tapasztalatlan George Lucas ugyan valóban egy nem semmi világot alkotott meg, de hogy ez végeredményben egy olyan mozit eredményezzen, mint az Egy új remény, ahhoz kellett az akkor éppen megújuló stúdiórendszer, annak kockázatvállalása, valamint az, hogy Lucas segítségére a legjobb szakemberek siettek, hogy sikerüljön valahogy összerántania az elképzelését. Brian DePalma írta a kultikus bevezető szöveget, Lucas akkori felesége, Marcia Lucas a vágóasztalon rakta rendbe a narratívát, Steven Spielberg beajánlásával John Williams taktusai pedig varázslatos kötőanyagként kovácsolták egybe az egészet. (Marcia Lucas és Williams Oscart is nyert teljesítményéért.) És lehet, hogy Lucasról a színészektől kezdve az utolsó világosítóig szinte mindenki úgy gondolta, hogy nehéz együtt dolgozni, az nem volt elvitatható tőle, hogy valami újat akart mutatni, mesélni akart, mindezt úgy, hogy szépen egymásba gyúrta a középkori legendákat, a szamuráj- és westernfilmek stílusjegyeit egy sajátos sci-fi (pontosabban space fantasy) köntösben, nyakon öntve egy csipet taoizmussal a Flash Gordon kalandosságának jegyében. Egyszerűen, közérthetően, kalandosan.
Az előzménytrilógiából ezen hozzátevők jó része hiányzott és Lucas pont azokba a szerepekbe kényszerült, amiktől 1977 óta ódzkodott, történetesen a rendezésbe és az írásba, és ettől a narratív káosztól, amit a trilógia maga után hagyott, még ma is éppúgy szenved a franchise, mint amennyire él meg belőle. Azt azonban így sem lehet elvitatni, hogy volt alkotói szándék, kitágította az univerzumot, valamit el akart mesélni és ha nyögvenyelősen is, de sikerült prezentálni a világ leghíresebb franchise-án keresztül egy demokrácia válságát, majd annak bukását. Ezzel együtt az is bebizonyosodott, hogy az egész Star Wars végérvényesen túlnőtt kreátorán, valamint rajongóin is, hiszen a filmeken túl könyvekben, képregényekben, animációs filmekben, videojátékokban élt tovább, mindenkiben másképp és másképp próbálta betömni a réseket, ezzel együtt minél élőbbé varázsolni a messzi-messzi galaxist, ami van, akinek megfelelt, van, akinek nem.
Aztán Lucas jobbnak látta megválni szeretett gyermekétől, így az amúgy jobbára kreatív válságban szenvedő, ugyanakkor sikeres franchise-okat halmozó Disney-é lett a "nevelési jog". Ez viszont történt egy olyan korban, amikor a sorozatok már egyre inkább a filmekkel voltak egyenértékűek, a Netflix képében pedig a streaming és az új nézői szokások is felütötték a fejüket, miközben a Marvel Filmes Univerzuma képében pont a Disney kezdte megreformálni mindazt, amit a filmszériákról gondolunk. Mindezek jegyében a mesélői kedv felé kerekedett a hideg üzleti szándék, a rajongói igények kielégítése. Amikor 2015-ben J.J. Abrams filmje, Az ébredő Erő megérkezett, ez a fajta rajongói kiszolgálás - amihez a rendező jobbára nagyon ért - még működött. Persze sokaknak nem tetszett a kvázi remake-je az Egy új reménynek, de ebből a film nemhogy nem csinált titkot (már a casting és az első teaser sem rejtette véka alá), hanem szereplői képében még a narratíva részévé is tette. Az egy évvel későbbi Zsivány Egyes a már emlegetett 1977-es film fülszövegére alapozta a teljes cselekményét és a botrányos utóforgatások ugyan nem tűntek el nyomtalanul a narratívából, valamelyest mégis kiterjesztette a meglévő világképet, miközben kaptunk Birodalom vs. Lázadókat, Halálcsillagot és Darth Vadert.
Majd jött a fekete leves: Rian Johnson Az utolsó Jedikkel sokkalta kevésbé a rajongói kiszolgálást helyezte előtérbe és inkább a saját elképzeléseire, víziójára alapozott, amiért azóta éppen úgy rázzák az öklüket a rajongók, mint hajolnak meg merészsége előtt. Azonban a felháborodás hullámai még ma is hangosan csapkodnak, nem hogy akkor - amire a Solo katasztrofális forgatása, siettetett premierje, majd bukása csak még inkább rájátszott -, így a Disney próbált mindenki kedvére tenni, azonban Skywalker kora nemcsak a trilógiát, hanem az egész szériát földbe állította...
Vagy legalábbis majdnem. Abrams mozijával szinte egy időben indult el az egeres vállalat streamingszolgáltatója, a Disney+, aminek első saját gyártású sorozata és egyben zászlóshajója a Star Wars világában, nem sokkal A Jedi visszatér történései után játszódó The Mandalorian lett. Lucas hosszú évek óta tervezett már egy élőszereplős szériát, azonban a Disneynek állt végül módjában ezt tető alá hozni. És szó se róla, hogy nem spóroltak semmin, vagy legalábbis semmi számottevő dolgon. Megkapó hangulat, díszletek és formabontó vizuális effektek, lények, Ludwig Göransson a klasszikus John Williamsére a legkevésbé sem hasonlítani akaró, de éppen ezért remekül funkcionáló zenéje, egy eddig ismeretlen, Boba Fettre hajazó fejvadász, késsel vágható western hangulat...
Csak aztán rögtön a pilot epizód végén ledobták a cukiságbombát "Baby Yoda", vagyis - ahogy ebben az évadban megtudtuk - Grogu képében, és ezzel szépen az ígéretekkel ellentétben (miszerint ebben nem lesznek Jedik és Skywalkerek, hanem egy peremvidéki, szürke zónában zajló űrwestern lesz) Filoni és Favreau elkezdték becsatornázni az egészet a fősodorba, a vagány főhőst pedig azon nyomban felpuhították. Hovatovább el is vonták a rivaldafényt a címszereplőről, így a sorozatból igen hamar "Baby Yoda Show" lett. Mando, azaz Din Djarin karaktere, erkölcsi kódexe gyakorlatilag másodlagos lett és az elmúlt két évad 16, egyenként átlagosan bő 30 perces részében szinte annyi karakterívet mutatott fel, ami egy kétórás filmbe is könnyedén belefért volna, érdemben akkor is ugyanazt a figurát kapnánk. Ha nem is teljes egészében, de részben azért megbocsátható mindez, mert ez idő alatt a két figura, Mando és Grogu kapcsolata szavak nélkül is működött, az elárvult fejvadász természetes, hogy kötődik, felelősséget érez egy árva gyerekért és ez felülírja belénevelt szabályrendszerét, ami búcsújukkor, a sisak levételében teljesedik ki igazán. Az érdemi probléma nem ebben rejlik, hanem a tálalásban.
Ugyanis a sorozat egyik rákfenéjének a folyamatos, videojátékokra emlékeztető side quest esztétikát okkal róják fel. A főhős elmegy A pontba, leáll beszélni egy NPC-vel, aki feladatot bíz rá, azt teljesíti, majd megkapja a szükséges fizetséget ruha/fegyver fejlesztés/információ képében és eljut B-be, ahol kezdődik az egész elölről, útközben pedig összefut valamelyik ismertebb Star Wars-karakterrel, aki valamilyen szorult helyzetből húzza ki. Túlontúl szabályszerű, rideg, precíz, mellőz mindenféle természetességet, vagy dramaturgiát, nem egyszer logikailag is erősen kikezdhetőek emiatt a részek. Nem a mai high concept sorozatokhoz képest szokatlan epizodikusság a probléma, hanem annak kiszámítható, ügyetlen kivitelezése. (A sorozat forgatókönyveinek jó részét Jon Favreau írja, ami a hatodik részt rendező Robert Rodriguez szerint jó, ha tíz oldalnyi jegyzet epizódonként.) Az első évad még inkább ezt az epizodikus side quest jelleget tolta és igyekezett a fősodortól viszonylag még távol maradni, hogy a második szezonra forduljon a kocka. Noha side quest mivoltát nem tudja levetkőzni - és ez párbeszédek formájában olykor ordítóan kilóg, az említett természetesség legkisebb jelére sem törekedve - de a második szezon mégis sokkalta konzekvensebb, egybefüggőbb, viszont ezért cserébe majd minden második részben felbukkan legalább egy ismert figura, vagy utalás.
Boba Fett, Bib Fortuna, Ahsoka Tano és Bo-Katan (A klónok háborúja animációs sorozatból) és végül pedig Luke Skywalker maga (a megfiatalított Mark Hamill megformálásában), meg persze R2-D2, és akkor az animációs sorozatokban megismert ereklyét, a Dark Sabert, vagy Timothy Zahn a Lázadókban visszahozott figurájának, Thrawn admirális nevének a bedobását még nem is említettem, miközben pont a címszereplőről esik benne a legkevesebb szó. (Pont, mint jelen cikk esetében.) Vagyis egy végtelen potenciállal rendelkező sorozatot, amelynek egy egész galaxis, bolygók ezrei, történetek tízezrei állnak a rendelkezésére, muszáj volt ismerős szereplők és helyszínek tömegéhez kötni (lehet számolni, hogy hányszor fordulunk meg a Tatuinon), ezzel pedig nemhogy bővíti az univerzumot, hanem tovább szűkíti azt, mintha ugyanaz a 30-40 szereplő lenne meghatározó csak ebben a galaxisban. A szezonnyitó alatt például azt hittem, hogy a fejemet verem a falba, hogy ismét a Tatuinon vagyunk, vagyis egy komplett bolygón (!!!) hősünk az első kocsmában beleakad egy Boba Fett páncélját viselő Marshallba, a regényekből átemelt Cobb Vanth-ba (Timothy Olyphant amúgy rohadt jó a szerepben), akinek Anakin fogatából készült siklója van, hogy a végén Temura Morrison Boba Fettje nézzen a kamerába. Tehát egy teljes galaxis peremvidéki bolygóján nem lehet úgy eldobni egy követ, hogy ne csupa-csupa ismerősbe botoljunk, vagy ami kapcsolódik az első hat film 30 évnyi eseményihez.
Így száll hát sírba a kreativitás! Tapsvihar közepette!
A Mandalorian legnagyobb problémája viszont az, hogy ezeket az igényeket minél inkább igyekszik kielégíteni és ennek a rajongók éppen úgy ujjonganak, a sajtó munkatársaitól kezdve a YouTuberekig, mint a Szenátus a Birodalom kikiáltásának. Tévedés ne essék! Nem a sorozat szeretetével, az az iránti rajongással van a probléma, mert egy alapjaiban véve szórakoztató, látványos, kiállásában vagány szériáról beszélünk, hanem hogy egy számos sebből vérző, középszerű koncepciót emelünk piedesztálra, és tovább mélyíti az árokásást a rajongók között, mindezt a média részvételével. Az, hogy a The Hollywood Reporter egy látszólag teljesen jellegtelen, nulla (hír)értékkel rendelkező cikkben azon ujjong, hogy Luke Skywalkernek a felbukkanása miért is volt igazságtétel a rajongóknak Az utolsó Jedik után, a sajtó igazolja azt, hogy a rajongói elvárásoknak, hisztinek nem hogy le kell feküdni, de ezt még ünnepeljük is, ami sajtóetikai szempontból is rendkívül káros. Az nem kevésbé, hogy ezen oldalak ilyenkor az egyértelműt magyarázzák, kvázi leírják ugyanazt, amit láthattunk, a nézői gondolkodásnak a legkisebb esélyt sem adva. A folytatástrilógiát lehet szidni, pláne a Skywalker kora képében, de Abrams első filmje - ha fan service is volt az első perctől az utolsóig - teljesen őszintén tette azt, egy pillanatig sem tagadta (szemben jelen sorozattal), még össze is kacsintott a nézőjével ("Chewie! Hazaértünk!") és Rian Johnson filmjét szívből utálhatja az ember, vagy szeretheti, egy dolgot nem lehet elvitatni tőle: gondolt valamit a Star Warsról. Gondolt valamit Luke Skywalkerről. Gondolt valamit a háborúról, a legendákról, az Erőről, a múltnak való megfelelésről, a kudarcról mint olyanról...
Egy példával hadd szemléltessem! Amikor Az utolsó Jedik végén Luke Skywalker "kiáll" Kylo Ren és az egész Első Rend ellenében Williams grandiózus dallamaira, az egy karakterív kiteljesedése. Éppúgy megtagadja a harcot, ahogy egykor megtette azt az Uralkodóval szemben, de a kudarcából az önsajnálatba menekült Luke azt is belátja, hogy az Ellenállásnak Skywalker legendája kell, amit róla gondolnak, így válva pillanatnyi szikrává, az utolsó reménnyé (és egyben menekülési lehetőséggé) az ellenállóknak, miközben a saját elveinek sem mond ellent. Az emberek fejében élő képet egyszerre használja dramaturgiai eszközként és beszél egy figuráról (valamint az alkotó látásmódjáról), mélyíti el azt. Na, és akkor ezzel szemben nézzük meg a Mandalorian végét: Luke az utolsó pillanatban felbukkan (ami részek óta törvényszerű volt az Ahsokával való beszélgetés után és a tudat, hogy ekkortájt Luke az utolsó Jedi, egyértelművé tette, hogy ő lesz az, aki Groguért jön), majd egy vagány fénykardcsörte képében lezavarja a Dark Troopereket, amelyek - az addig a rohamosztagosokat és Moff Gideont (Giancarlo Espositonak kisujjgyakorlat a szerep) vásári céllövölde módjára elintéző - főhősökhöz képest túlerőben vannak, de megmentve Mandoékat tőlük, majd fogja Grogut és elviszi. The End. Hogy szórakoztató és vagány?! Naná! Pont úgy, mint Vader aprítása a Zsivány Egyesben. A rendező Peyton Reed (Hangya-filmek) még ügyesen párhuzamba is állítja a két jelenetet, ahogy a füstből kirajzolódik a sötét sziluett és a zöld/piros fénykard jelzi is, hogy egyazon vérvonalról van szó. Csak ahhoz hasonlóan éppen annyira üres felvágás, puszta látványshow, fanservice, semmi más. Luke/Vader ezekben a jelenetekben egy lélek nélküli báb - már csak vendégszerepükből adódóan is - egy csillagközi celeb, aki azt teszi, amit a rajongók ilyen helyzetben elvárnak tőle, amire számítanak és amitől ugrálhatnak örömükben. Csakhogy ezek a figurák pont azzal váltak a popkultúra ikonjaivá, hogy nem azt adták a rajongóknak, amit elvártak, hanem a saját útjukat járták, egy alkotói ars poeticát képviseltek. Itt nincs saját út, csak alkotói kényszer, amit a rajongóknak való megfelelés hajt, valamint hogy egy mese minden szeglete magyarázatot nyerjen számukra, minden mindennel összekapcsolódjon.
Fan Service=Sötét Oldal
És akkor most kicsit tágabban térnék ki a fanservice-re és hogy ezzel mi a baj. Önmagában nem egy negatív dologról beszélünk, hiszen ahogy a neve is mutatja, a rajongókhoz szól. Viszont csak hozzájuk és az, hogy egy franchise esetében ki számít igazi rajongónak, az már erősen képlékeny, a moziközönség jó részét pedig nem ők teszik ki. Ezek az információk önmagukban a világot behatóan ismerőknek kell, hogy valami plusszal szolgáljanak, ugyanakkor a történet alakulására nem kellene hatással lenniük. Nézzünk pozitív és negatív példákat a Marvelnél, akik - ha nem is egyértelműen, de - felelőssé tehetőek ennek a trendnek az előretöréséért. Az MCU gyakorlatilag olyan, mint egy hatalmas, egybefüggő sorozat. A különböző filmek inkább epizódok, amelynek nem egy íve, karakterszála egy teljesen másikban köt ki, vagy sikkad el, ugyanakkor az átjárás a szereplők szériái, filmjei között, az ide-oda utalgatások mindennaposak, közvetlenebbé teszik a világot, bennfentesebbé a nézőt, aki az újabb kapcsok miatt nézi meg az adott filmet, hogy miként lehetnek a nagy egész részei, ellenben az adott film cselekményére csak kevés van érdemben kihatással. A Bosszúállók: Végjáték középső harmada egy hatalmas, egybefüggő fanservice, egy szerelmeslevél a rajongóknak, az azt megelőző 10 év és 20 film ünneplése, viszont - részben Az ébredő Erőhöz hasonlóan - bele van csatornázva a narratívába, a karakterek belső útját kerekíti le. Hogy helyes lépés-e vagy sem, azon bőven lehet vitatkozni (személy szerint élvezni élveztem ugyan, azonban nem szimpatikus), de van funkciója, szerepe, súlya, vagyis a puszta fanservice kereteit részben túl is lépi. És van az a fajta fanservice, ami 1. pusztán a rajongó kielégítésére szolgál, de amúgy narratív, dramaturgiai szempontból simán elhagyható (Vader berzerker módban a Zsivány Egyes végén a legjobb példa erre, hiszen a jelenet nélkül is eljutnának a tervek Leiához, akinek menekülnie kell a Birodalom elől) és 2. ami egy később el nem készült folytatást vezet fel. Az olyanok, mint A csodálatos Pókember 2 végén Doktor Octopus csápjai és a Keselyű szárnyainak a belebegtetése még a kisebbek, inkább csak easter eggek, az olyanok, mint Darth Maul feltűnése a Solo végén (az is rettentő szájbarágósan) viszont már a csúnya kapufa kategória.
A fanservice legnagyobb hibája viszont az, hogy egyszerűen, kevés erőfeszítéssel kivitelezhető, kényelmes, ebből adódóan pedig lusta, hanyag megoldás. (Jelen esetben megint elsősorban Favreau-ra lehet mutogatni.) Nem a megírtság, a dramaturgia ad a karakternek, vagy annak tetteinek súlyt, hanem a nézői emlékek, a nosztalgia, az ebből fakadó ismereteink, amelyek a filmtől, sorozattól, epizódtól függetlenek. És mostanra a fanservice nem egy gesztus lett a rajongók felé egy-egy franchise-ban, hanem cél, ami felülírja a dramaturgiát, az esetleges alkotói szándékot, a mondanivalót. Gondoljunk csak az új Halálos iramban legújabb részében Han visszatérésére (amit még az előzetes ki is emel a rajongói igényeknek való lefekvéssel a #JusticeForHan hashtaggel), az Alien: Covenantra magára, vagy (hogy visszakanyarodjunk) a Skywalker korára, nem beszélve a készülő Flash-filmben Michael Keaton Batmanének, vagy az új Pókember-mozi korábbi adaptációk szereplőinek visszahozatalára, még akkor is, ha ezek a döntések képregényekből eredeztethetőek. (A képregényipar kreatív válsága is megérne egy misét.) Ezekkel pedig azt is kijelentjük, hogy erre a biztonságérzetre szavazunk, a gyerekkorunk langymeleg emlékét akarjuk magunkhoz ölelni még 40 év után is és ugyanígy az elkövetkezendő 40-ben, hogy azt lássuk, ahogy a pocakos Temura Morrison először bukkan fel Boba Fett páncéljában, amikor a CGI-jal botoxolt Mark Hamill néz a kamerába, ahogy Ahsoka Tano céltudatosan küzd (Rosario Dawson és az ő epizódja még így is az egész sorozat egyik legjobbja), vagy hogy Katee Sackhoffot most már élőben is láthatjuk Bo-Katanként. Nem vágyunk újra, hanem csak megint ugyanazt megélni, más tálalásában, de lényegében ugyanabban a formában, ugyanazokkal a szereplőkkel, összekötve minden apró kicsi pontot a filmek és sorozatok között, a legkisebb teret sem hagyva a képzeletnek, a fantáziának a világ egyik legnagyobb meséjében. És ez sajnos nem csupán a rajongók, de az olyan filmesek szerint is így helyes, mint Abrams, vagy Favreau, akik dollár százmilliókat kapnak arra, hogy újraalkossák a gyerekkorukat, ugyanazokkal a szereplőkkel, vagy azok másolataival. Mert a stúdiók azt látják, hogy erre van igény, ez kifizetődő és ehhez keresnek szakembereket, iparosokat.
Azt zárásképp még leszögezném, hogy noha voltak hatalmas problémáim a Mandaloriannel, ugyanakkor könnyed matinénak, kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelt, amiért a kiváló látvány, Pedro Pascal soványra írt szerepében is erős jelenléte, Göransson zenéje és a sodró lendület kárpótolt, hol jobban, hol rosszabbul (Baby Yoda/Grogu pedig sosem hatott meg). Viszont ha ezt jelenti a Star Wars megmentőjének, jövőjének lenni, akkor ezek után a hangunkat sem emelhetjük fel, ha olyan egyedi alkotók, mint Rian Johnson, Taika Waititi vagy Patty Jenkins próbálkoznak valami újjal és ez nem nyeri majd el a tetszésünket. Mert a The Mandalorian dicshimnuszaival, és a sequel trilógia erényeinek (igen, voltak nekik!) semmibevételével, azoknak a rajongóinak a degradálásával végleges ítéletet mondtunk, hogy mit is jelent az "igazi" Star Wars: Jedik, Skywalkerek, Birodalom, Tatuin, újra meg újra, meg újra, egészen addig, amíg végleg le nem nyugszanak azok a bizonyos kettős napok. És ha nem hiszel nekem, akkor csak tekints a Disney mostani nagy bejelentéseire és elkövetkezendő produkcióira:
