A halogatás nagymesterei bizonyára régi ismerősökként viszonyulnak a megbánás érzéséhez, amikor némi idő elteltével rádöbbennek, hogy mennyivel jobban jártak volna, ha még első adandó alkalommal elvégezték volna a kitűzött feladatot. Valahogy most én is így érzek a DOTA: A sárkány vére kritika kapcsán, amit még 2021 tavaszán lett volna ildomos megírni. A helyzetet súlyosbítja, hogy azóta berobogott egy Arcane, mely a DOTA 2 játék nagy konkurenciájának, a League of Legendsnek a szintén sorozatos adaptációja volt (és sok kollégámmal együtt az év egyik legkellemesebb sorozatélménye is lett), és immáron elkerülhetetlen a párhuzam vonása a két feldolgozás debütálása között, már csak a hasonló játékmechanika miatt is.
A közelgő második évados premier előtt azonban illik elmerülni a DOTA-s emlékekben. Muszáj leszögezni, hogy alapvetően nem egy botrányos adaptációról van szó, inkább úgy jellemezném, hogy bántóan középszerűként hat olyasvalakinek, aki még sosem játszott a DOTA 2-vel és semmit nem tud annak történeti hátteréről - jelen esetben eme sorok írója is közéjük sorolható. A DOTA: A sárkány vére nézése közben rendre azt éreztem, hogy ez leginkább a játék rajongóinak készült el, míg az Arcane ezzel szemben megtalálta az arany középutat, mellyel a laikusok és a hardcore játékosok tetszését is kivívta.
A DOTA: A sárkány vére egy klasszikus fantasy közegben játszódik, az ehhez kapcsolódó asszociációkra pedig rá is pakol egy lapáttal a nyitány, hiszen A gyűrű szövetsége prológusát megidézve mutatja be pár perc alatt ennek a bolygónak a hátterét, történelmét, mely a sorozat jelenjére kihatással van. Aztán in medias res kezdéssel már bele is csöppenünk a történésekbe Davion, a Sárkánylovag karakterén keresztül, és gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a sorozatban konkrétan a világ sorsa forog kockán.
A potenciális világvégét megakadályozandó epikus fantasyk csak akkor tudnak hatásosak lenni, ha a hősök előremenetelével együtt a világépítést sem hanyagolják el a készítők. Azonban utóbbi terén kevés kapaszkodót kapunk a DOTA-ban ahhoz, hogy pontosan behatároljuk, hogy milyen népek milyen viszonyban állnak egymással - mármint laikusként. Kettős ellentmondást éreztem ezen a téren, hiszen egyszerre tűnt hihetetlenül nagynak a világ, miközben a szereplők által csupán néhány frakcióra korlátozódott le a sorozat figyelme, ám azok kapcsolati rendszerét sem sikerült teljesen tisztán átadni.
Ez pedig leginkább a fináléra lett visszás, hiszen láthatóan összeértek az addig kissé randomnak tűnő szálak, ám pont a kapcsolati rendszer tisztázatlansága miatt nem igazán tudtam eldönteni, hogy most akkor mi merre hány méter. Főleg emiatt is álltam fel annak idején az évadzáró után úgy, hogy ezt a sorozatot a játék rajongói bizonyára jobban értik és értékelik, mint én tettem.
A DOTA anime stílusú grafikája alapvetően jól illett bele ebbe a fantasy közegbe, és az mindenképp örvendetes volt, hogy a műfajából fakadóan nem volt rest megvillogtatni ennek a kitalált világnak a varázslatos élőlényeit. Aki a Trónok harca óta sárkányhiányban szenved, az örülhet, hiszen több példánnyal is találkozhat a DOTA-ban, melyek intelligenciájuk révén egy egészen más, de ettől még érdekes megvilágítást kapnak, mint amit George R.R. Martin világában kaptunk.
Még illik néhány szót ejteni a harci jelenetekről és a mágiáról. Utóbbi terén teljesen elborult a DOTA, és nem egy olyan húzást kapunk a varázshasználó szereplőktől, ami után jólesően csettintünk, hogy ez mennyire ötletes volt. Ám amennyire kreatívak voltak a mágiát illetően, a harci jelenetek olyannyira tűnnek egysíkúnak és szürkének, főleg az Arcane-ben látott megoldások után.
A DOTA: A sárkány vére első évadában érződik, hogy rengeteg potenciál van a világban és a sztoriban, ám ahhoz, hogy az Arcane-hez hasonlóan kiemelkedjen a mezőnyből, erősebb kapcsolódási pontokra lenne szükség a karakterek között, és a világépítésben tapasztalt ellentmondást is fel kellene oldani, hogy a hétköznapi nézők is könnyedén tudják követni az eseményeket. Nem állítom azt, hogy egy újranézés alkalmával ne állna össze az elsőre zűrzavarosnak tűnő cselekmény, és kerülnének helyükre a szereplők, ám őszintén szólva az első évad nem üti meg azt a mércét (nálam), hogy ismét leüljek 8 x 30 perc erejéig a kanapéra. Esetleg ha a folytatások jól sülnek el, idővel majd megérhet egy darálást az első évadtól kezdve.
