Hirdetés

Ilyennek látták a Puliwood szerkesztői 2021-et

|

A tavalyi év sem volt éppenséggel zökkenőmentes, hiszen az éve első felében nem voltak nyitva a mozik, ennek ellenére sikerült egy emlékezetes esztendőt zárni, el is meséljük, hogy miért.

Hirdetés

Bár 2020 durvább volt, azért 2021 sem volt könnyű menet, amit megéreztek a nézők, megéreztek a mozik és Hollywood is, még ha az évet sikerült is egy kasszarobbantással zárni (Pókember: Nincs hazaút). Túl sok élő eseményt továbbra sem tudtunk tartani veletek, de egy nagyszabású Marvel kvízt így is sikerült összehozni az új kedvenc helyünkön, az Enter Bárban, ahol egyébként megtartottuk előtte a Puliwood ötödik születésnapját is, hiszen már több mint öt éve annak, hogy elrajtoltunk.

2021-ben is több száz posztot és temérdek kritikát írtunk, elértük Facebookon a 23 ezer követőt, a Puligánok nevű filmes csoportunk tovább bővült és Instagramon is szépen gyarapodunk. Az egyik legnagyobb büszkeségünk a podcastünk elindulása, és örömmel figyeljük, hogy adásról-adásra többen hallgatjátok a Pulicastet. Az egész évet végigkísérte egy nagy vállalásunk is, az évszámos kvízek, amit nagyon szerettetek, ezt folytatni fogjuk 2022-ben is valamilyen formában. Természetesen nem telhetett el úgy 2021, hogy interjúztunk volna, így beszélgettünk a The Hun készítőjével, Thuróczy Szabolccsal, Molnár Áronnal, Tóth Csabával és a Tini titánok, harcra fel! alkotójával is. Külön menüpontot kaptak a könyves és képregényes tartalmaink, elrajtolt az 5 film, amit mindenkinek látnia kellene cikksorozatunk, készítettünk számos rangsort, voltak érdekes véleménycikkeink, megtartottuk a szokásos díjátadónkat és még hosszasan folytathatnánk a sort. 

Hirdetés

Persze rengeteg tervünk van 2022-re is, de ezekhez az kell, hogy továbbra is olvassatok, támogassatok minket, az eddigi pozitív visszajelzésekért és építő jellegű kritikákért pedig nagyon hálásak vagyunk nektek. De nem csupán rátok vagyunk büszkék, hanem a szerkesztőinkre is, akik szabadidejüket nem sajnálva tevékenykednek a Puliwoodon, hogy értékes hírek, cikkek és kritikák születhessenek. Az alábbiakban az ő gondolataikat olvashatjátok 2021 legjeiről: 

Mik voltak a kedvenc filmeid és miért?

Szabó Dániel "Szada": A Pókember: Nincs hazaút kétségkívül megnyert a nosztalgiájával, a Nincs idő meghalni elkapott az érzelmi töltetével, a Free Guy végtelenül jól elszórakoztatott, A kutya karmai közt pedig megmutatta, hogy Benedict Cumberbatch mekkora színész, én mégis két animációs filmet tartok az év legjobbjának, mert olyan témákról és úgy beszéltek, hogy sikerült megérinteniük és teljesen magukba bolondítaniuk. Az egyik a Netflixen debütált Mitchellék a gépek ellen, amely a család és a személyiség fontosságát hivatott sulykolni vicces körítéssel, a másik pedig a Luca, ami az elfogadást hirdette, és tette mindezt akkora szívvel, hogy lehetetlenség volt nem szeretni.

Milány Botond: Sajnos még sok mindent kell pótolnom, így nem mondhatnám, hogy ez a lista a későbbiekben nem változhat. De idáig előkelő helyen szerepel nálam a Dűne, amely egy igazi, nagybetűs mozi élmény volt; a Pókember: Nincs hazaút, amely minden szivárgás és pletyka ellenére egy remek szuperhősfilm, ami maradéktalanul kielégítette a geek-igényeimet. Szerettem az Örökkévalókat is, amely több húzásával is képes volt meglepni, és tetszett, hogy mert újítani, frissességet hozni a Marvel Filmes Univerzumába. Emellett az Apple Oscar-várományos drámája, a Coda volt az, ami teljesen elvarázsolt a maga emberi, nagyon szerethető és felemelő történetével.

Hegedűs Attila: Rengeteg kedvencet tudok az idei termésből felsorolni: Nincs idő meghalni, The Beta Test, A Francia Kiadás, Kampókéz, Dűne, Gyilkos Halloween, Free Guy, Spencer, A kutya karmai közt, A félelem utcája-trilógia, No Sudden Move, Senki, Isten keze stb. Mégis három film csúcsosodik ki, melyek a legnagyobb hatással voltak rám. Julia Ducournau már a Nyerssel bizonyított nálam, és habár a Titán nem ért fel ahhoz, így is olyan élményt nyújtott, ami szerencsére még sokáig velem marad. Nicolas Cage hébe-hóba készít egy kiemelkedő filmet is, a Pig pedig ennek ékes példája: már csak az ikonikus éttermes beszélgetés miatt megéri végignézni, kegyetlenül mellbe vágja a nézőt. Végül pedig David Lowery ismét megcsillogtatta filmes tudását; a The Green Knight pontosan olyan alkotás lett, amely szökő évente egyszer jelenik meg, emiatt minden jelenete, minden perce aranyat ér. A lezárása pedig amennyire melankolikus és keserédes, annyira pozitív és felemelő is egyben. Egy remekmű!

Péter Zsombor: Szerencsére sok erős darab látott napvilágot 2021-ben, de nagyon kevés olyan akadt, amire azt tudtam mondani, hogy na, ez tényleg adott valamit és velem marad. Az egyik ilyen a nálunk márciusban bemutatott Az apa, mely úgy ábrázolja a demenciát, ahogy eddig nem láthattuk, plusz Anthony Hopkins élete alakítását nyújtja benne. Kivasalt lelkileg. A másik egy aprócska független film, a Nine Days, mely egy kicsit elemeltebb, spirituálisabb témát ölel fel, s kvázi azért néztem meg, hogy túl legyek rajta. Ehhez képest végig lekötött, elgondolkodtatott és felemelt. Gyönyörű alkotás, ami valóban képes lehet megváltoztatni valaki világszemléletét.

Kovács Gergő: Csak kevésszer fordul elő, hogy az év legjobban várt filmjére végül a kedvencemként is hivatkozhatok az évértékelő keretében, de szerencsére Denis Villeneuve Dűnéje kiérdemelte ezt a titulust. Az adaptáció ugyan sokat veszített az alapmű gondolatiságából, ám a második megtekintéskor már ettől is el tudtam tekinteni, ugyanis minden más szempontból a Dűne egy olyan lassan hömpölygő, mégis roppant nagyszabású sci-fi, amiben az első perctől élvezet elmerülni, és a hosszú játékidő ellenére azt kívánod, bár ne kéne még elhagynod az Arrakist. Emellett ott van még a Tick, Tick... Boom!, ami a streaminges kínálatból emelkedett ki számomra magasan, és nyújtott minden tekintetben feledhetetlen élményt. Az önéletrajzi filmmusical nem csupán zenéjében és bitang erős főszereplőjében (Andrew Garfield minden díjat megérdemelne) kiemelkedő, de olyan érzelmi mélység is húzódik mögötte, ami miatt bárkinek ajánlani tudom. És persze tiszteletbeli említést érdemel a Pókember: Nincs hazaút, amit 2021-ben a legtöbbször (3) sikerült moziban megtekintenem.

Molnár Dávid: Lehet, hogy csak az évközi gyenge felhozatal mondatja ezt velem, de az utolsó pár hónapból került ki a legtöbb kedvencem, vagy legalábbis azok a filmek, melyekre egyáltalán nem bántam meg a rájuk szánt időt. Az év első feléből, ha még ebbe az évbe lehet sorolni, Az igazság bajnokai vitte a prímet, mely egyébként toronymagasan verte a teljes éves mezőnyt. Anders Thomas Jensen és Mads Mikkelsen egy olyan filmet hoztak össze, mely kimaxolja a szórakoztatási faktort, és nem felejt el közben igazi drámai karaktereket felvonultatni, elgondolkodtató tematikával. A másik kedvenc a szinte semmiből érkező A Mitchellék a gépek ellen volt, mely elé zéró előzetes tudással ültünk le a kanapéra, hogy aztán az év egyik legönfeledtebb filmélményben legyen részünk. Az év második fele már hálásabb volt. Ügyesen rázott fel a nyár végi punnyadásból a James Gunn-féle új Öngyilkos Osztag, aminek fekete humorát másfél hónappal később a norvég alkotás, Az utazás tudta csak megfejelni, ügyesen megidézve a Fargo szellemiségét, közben mégis hű maradva a skandináv filmek jellegéhez. Decemberben pedig már csak kapkodni tudtam a fejemet, hirtelen annyi emlékezetes alkotással találtam szembe magam. Végül ezek közül a Ne nézz fel!-t tudnám kiemelni, mely rémisztően szembesít minket korunk nihiljével, de mégis jókat tudunk kacagni rajta (még). Legalábbis a felháborodott kommenteken mindenképp.

Török Tomi: Az idei év talán kevésbé a hangzatos, óriásit robbantó blockbusterekről szólt, hanem sokkal inkább a relatíve kisebb, alkalmasint független produkciókról szólt. Ennek margóján jegyezném meg, hogy pár évvel ezelőtt még a streaming és az ott forgalmazott filmek létjogosultságán vitatkozott a szakma, ma pedig már egyértelmű, hogy a filmipar (egyik) mozgatórugójává vált a "video on demand" formátum ezen szelete. Számomra az év filmje azonban Denis Villeneuve Dűnéje volt, ami elhozta azt a nagyszabású, hamisítatlan moziélményt, amit főleg az elmúlt 2 évben egyre ritkábban tudok megtapasztalni, pedig hát nem ritkán látogatom a varázslattal kecsegtető termeket. Az év végére becsúszott még Adam McKay szatirikus katasztrófafilmje, a Ne nézz fel!, amit nem kifinomultsága, hanem a szükséges és felszabadító erejű kirohanása miatt tudtam nagyon szeretni. Amennyire szkeptikus voltam a Free Guy-jal az előzeteseit látva, épp annyira okozott önfeledt szórakozást. Szeretném megemlíteni Zendaya és John David Washington párkapcsolatai drámáját is, hiszen a Malcolm és Marie minden mesterkéltségével együtt megpendített bennem valamit, amiért még úgy is élénken él bennem a film, hogy az év első harmadában láttam azt.

Kónya Sándor: Nehéz kérdés, mert még mindig sok az elmaradásom az éves filmtermést illetően, de az Adam Driver főszereplésével készült Annette gyorsan beugrott, mint az egyik legszürreálisabb és legkülönlegesebb filmélményem. Jóval konvencionálisabb volt annál az Így vagy tökéletes, ami egész egyszerűen egy kitűnően működő romantikus komédia, szerethető karakterekkel és értékes mondanivalóval. Ami még most visszagondolva is megdobogtatja a szívem, az a Mitchellék a gépek ellen, ami burjánzó vizualitásával, verbális és képi gegjeivel vett le a lábamról - miközben a végét nézve a könnyeim potyogtak feltartóztathatatlanul. És ha már musicallel kezdtem a felsorolást, nem maradhat ki a sorból Spielberg West Side Story-ja sem: alázatos, szenvedélyes feldolgozása volt a klasszikusnak, amely végre tanúbizonyságot adott arról, hogy kedvenc szakállas rendezőgurunk tényleg igazi mestere a szakmájának.

Fonyódi Noémi: Mint mindig, úgy ebben az évben is borzasztóan elhanyagoltam a filmeket, amit nem moziban láttam, arról el is feledkeztem, hogy volt. Abból a kicsi merítésből, amiből dolgozom holtversenyben a Dűne és a Shang-Chi viszi a prímet, mert bár mindkettőre számítottam, hogy jó lesz, arra korántsem számítottam mennyire az én szájízemre lesznek szabva. A zenéjük tesz rá még egy lapáttal, miért zártam annyira mélyen a szívembe őket, Hans Zimmer természetesen Hans Zimmer, de igazán bemutatkozott Joel P West is. 2021-ben pedig végre nem minden szürke egy Marvel filmben... Ryan Reynolds ezúttal is hozta őrült önmagát, így ő szállította a legkellemesebb meglepetést a Free Guy személyében.

Kátai Levente: Számomra egyértelműen a Még egy kört mindenkinek nyerte az évet, Thomas Vinterberg kifinomultan ábrázolja az alkohol hatását, de ami fontosabb, egy ivászatellenes film helyett egy egzisztencialista drámát tett le az asztalra. Egy igazán életigenlő film, ami ahelyett, hogy kioktatna, hogyan ne, felteszi a kérdést, hogyan kéne éljük az életünket.

Hegyi Balázs: A május-júniusig tartó mozimentes időszak ellenére sok minőségi darab került bemutatásra 2021-ben, és bár határozottan meg tudom jelölni azt az egy filmet, ami kiemelkedő a felhozatalból, így is bőven akadnak kifejezetten színvonalas alkotások, melyek szorosan követik az év legjobbját. Az utóbbi csoportba sorolható minden idők egyik legtabudöntögetőbb kosztümös történelmi filmje, Az utolsó párbaj, ami szikárságával és kegyetlenségével rántotta le a leplet a nemesek képmutató világáról. Említésre méltó még az év karakterdrámája, a Spencer, ami a Dianaként sziporkázó Kristen Stewartot most már ténylegesen A-listás színésszé avanzsálta, de ne felejtsük a Craig-érát lezáró Bond-mozit, a Nincs idő meghalni-t sem, ami túlcsorduló szentimentalizmusának köszönhetően az egyik leghangulatosabb moziélményt nyújtotta a rajongóknak. Viszont az év filmje nálam nem más, mint a dán forgatókönyvíró-rendezőzseni Anders Thomas Jensen legújabb műfajegyvelege, Az igazság bajnokai, ami egyrészt elgondolkodtat az előítéleten alapuló félreértések súlyos következményeiről, másrészt pont ezek a kiszámíthatatlan helyzetek adják a film humorforrását is. Egyszóval: mestermű.

Bagi Levente: Ahogy minden évben, úgy ezúttal sem vagyok teljesen naprakész azon filmek terén, amiket mindenképpen illett volna látni az év során. Ennek ellenére, végig nézve a 2021-es termésen mégis találtam jó néhány olyan gyöngyszemet, amelyekre szívesen emlékeztem vissza. Ilyen például az Oxigén című francia alkotás, ami ha nem is teljesen eredeti ötlettel dolgozott, mégis izgalmasan és újszerűen vitte tovább a klausztrofóbikus koncepciót. Aztán az egyik kedvenc komikusom, Bo Burnham is jelentkezett egy különleges újdonsággal, amit azért merek itt megemlíteni, mert nem egy megszokott színpadi előadásról van szó, hanem egy látszatra "amatőr" filmecskéről, ami tökéletesen (és végre nem gázul) mutatja be azt, amit a járvány alatt átélt a világ. Ugyancsak kellemes meglepetést okozott a West Side Story is annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy musicales. Végül pedig a Marvel filmjei mellett sem mehetek el, hiszen egy év kihagyás után végre jó sokat kaptunk belőlük. Hogy szembe menjek egy kicsit az árral, nekem már a Fekete Özvegy is tetszett, de az Örökkévalók kissé idegen stílusa is elszórakoztatott a maga módján. Toronymagasan azért még így is az óriási meglepetést okozó Shang-Chi áll, amit csak a Pókember: Nincs hazaút tudott lekörözni azzal, hogy a nagy vállalásai ellenére is képes volt olyasmit szállítani, amivel a legtöbb rajongó elégedett lehet.

Buzsik Kriszti: Több olyan film is volt, ami kellemes meglepetésként ért, még úgy is, hogy általában a kollégákhoz képest jóval kevesebb filmet látok. Az igazság bajnokaiban nem csalódtam, ízig-vérig Jensen-mozi, szívesen támaszkodom az efféle bejáratott színvonalra, ha biztosra akarok menni. A feleségem történetében egy érzékeny, nüanszokra építő gyönyörű és játékos történetet láttam, kiemelkedő alakításokkal zenével és operatőri munkával. Kevés visszhangot kapott a The Green Knight, ami kivételes atmoszférával teremtett újra egy mítoszt, olyan szemet gyönyörködtető módon és olyan komótos, de misztikus tempóban, hogy órákig elnéztem volna még. A két igazán nagy kedvencem pedig az Annette és a Red Rocket volt. Carax musicalje pompásan ötvözi a zenei stílusokat, és zavarba ejtő módon mesél el egy egyszerű és botrányos történetet, ami saját megrendezettségét leleplezve és arra reflektálva mesél a sztárélettől a kizsákmányoláson át a szerelemig annyi mindenről, hogy lehetetlen összefoglalni. Sean Baker dokumentarista stílusa pedig elképesztően magával ragadó, a The Florida Project és a Tangerine is nagy kedvencem, ezért egyértelműen elvarázsolt a lecsúszott pornósztárról készült legújabb filmje is. Emellett számos izgalmas élmény volt különféle műfajokon belül, ami engem váratlanul ért: a Free Guy, az Utolsó éjszaka a Sohóban vagy a Tick, Tick… Boom! mind emlékezetesek voltak valamilyen módon.

Gaál Alexander: Talán 2021-ben fordult elő velem legelőször, hogy a három legnagyobb kedvenc filmem közül kettő lényegében teljesen elkerülte a mozikat. Az Irány a Pókverzum animációs stílusának nyomdokaiban járó Mitchellék a gépek ellen esetében inkább bele sem merek gondolni, micsoda audiovizuális rock and rollból maradtunk ki a Netflixes premier miatt, de hasonló a helyzet az A24 istállójából kikerült The Green Knight esetében is, amire talán nem túlzás úgy hivatkoznom, mint a nagybetűs moziélmény nyers megtestesülésére. Az év abszolút kedvence díjat viszont nálam így is James Gunn hatalmas szívvel megáldott blockbusterként előadott agymenése, a The Suicide Squad vitte el. Gunn első DC-s rendezésével olyan bravúrt vitt véghez, amiről a TSS-ig bezárólag úgy hittem, hogy azt csak Taika Waitititől lehet megkapni: vagyis a gigantikus, rekeszizmokat megdolgoztató nevetések mögé olyan átérezhető, valódi emberi drámát tudott tenni, ami legnagyobb bánatomra egyre inkább kiveszőben van a mainstream szuperhősfilmek felhozatalából.

Melyik filmet tartod az év legrosszabbjának/legnagyobb csalódásának?

Szabó Dániel "Szada": Annak köszönhetően, hogy főleg a többiek írnak kritikákat, általában sikerül az útmutatásuknak köszönhetően elkerülnöm az igazán nagy csalódásokat, viszont ennek ellenére is belefutottam egy-két olyan alkotásba, amiről legszívesebben kijöttem volna a moziból, csupán a társaság és a jólneveltség miatt nem tettem. Az egyik a Halálos iramban 9 volt, aminek több erősen túltolt jelentén is fogtam a fejemet, a másik pedig a Venom 2, amit végtelenül untam, egy idő után már sokkal szórakoztatóbb volt a kollégák arcát figyelni vetítés közben, mint maga a film. Remélhetőleg sikerült elkerülnötök mindkettőt, és sokkal szórakoztatóbb filmeket láttatok tavaly. 

Milány Botond: Ennél a pontnál viszonylag könnyű dolgom volt, mert kategorikusan kerülöm a rossz filmeket (vagy előre tudom, hogy mit fogok nézni, és fel vagyok rá készülve). Ilyen volt például a Halálos iramban 9. része, vagy a Venom 2. Mindkettőről kilométerekről lehetett látni, hogy milyen filmek lesznek, ám még Vin Dieselék kalandja az annyira rossz, hogy már vicces kategóriába tartozik, a Venom folytatása minden szempontból csak egy katasztrófa lett. A legrosszabb filmnek azonban még így is az új Kaptár filmet mondanám. Egy undorító förmedvény, még C filmnek sem nevezhető valami lett abból. Pedig itt se voltak magasak az elvárásaim, sőt. Csalódásként meg egyedül a Mátrix: Feltámadásokat éltem meg, holott a kezdetektől fogva sejtettem, hogy felesleges lesz ennek elkészülnie, az első előzetes mégis izgalmasra sikeredett, a premier közeledtével pedig egyre inkább elkapott a hype - mindhiába.

Hegedűs Attila: Aki ismer, az tudja, hogy én és a szuperhősös képregényfilmek, az két teljesen különálló fogalom, James Gunn filmje, a Suicide Squad: Az Öngyilkos Osztag viszont mégis nagyon felkeltette az érdeklődésem - főleg a két A galaxis őrzői után… Rég csalódtam ekkorát moziban, amit végül összesen két alkotás tudott "felülmúlni"; a több mint szörnyű és szekunder szégyent kiváltó Post Mortem és az önmaga altájában maximálisan fennlévő és ezzel kérkedő Mátrix: Feltámadások. Mindkét filmnél már félóra elteltével szenvedtem a moziszékben, és ténylegesen elgondolkoztam, hogy miért teszem ezt magammal, miért nem szeretem jobban magam… (A kaptár: Raccoon City visszavár-t azért nem említem ezen a listán, mert egyrészt hivatalosan csak 2022-ben jelenik meg, másrészt arról már a kezdetektől mindenki tudta, hogy kegyetlenül rossz lesz.)

Péter Zsombor: A podcastben visszatérő téma, hogy amennyire vártam, annyira nagyot csalódtam Edgar Wright Sohoban játszódó rémálmában, pedig nagyon akartam szeretni. A legrosszabbak közé nem sorolnám, ott igazi szennyek szerepelnek, elsősorban horrorfronton. A minden szempontból széteső Elátkozottak, Neill Blomkamp agymenése a Démoni és kis hazánk próbálkozása, a Post Mortem is ott szerepel 2021 legpocsékabb darabjai közt, ám a trón nem lehet másé, mint a Halálos iramban 9. felvonásáé. Még el is viselném, hogy közben agyhalottá válok és mindenki indokolatlanul olyan kemény, hogy a gyémántvágó hozzájuk képest mosdószivacs, de ami mégis vállalhatatlanná teszi, az Vin Diesel totál kretén, istenkomplexusos főhőse. Káros, nem szórakoztatóan ostoba, magát véresen komolyan vevő hulladék. A karakter és a film egyaránt.

Kovács Gergő: A 2021-ben kiosztott legrosszabb értékelésemet M. Night Shyamalan legújabb filmje, az Idő kapta, és még csak győzködni sem tudtam magamat róla, hogy talán túl szigorú lettem volna vele. A rendező személye és a roppant különleges koncepció miatt kifejezetten bíztam benne, hogy az év egyik legegyedibb darabja lesz az Idő, ám ehelyett egy számos ponton nevetséges, az érdemi drámát és feszültséget nélkülöző élményt adott, amit csak tetézett a fantáziátlan befejezés. Shyamalan alkotása közel sem biztos, hogy az év legrosszabb filmje, azonban nálam a csalódás könnyedén az "élre" repítette, és sokkal inkább én éreztem, hogy öregedtem pár évet a megtekintése alatt. A képzeletbeli listán a Venom 2. - Vérontó és a Különösen veszélyes bűnözők követné szorosan, de mindkét film mentségére szóljon, hogy ebben az esetben legalább nem létező elvárásokat sikerült alulmúlni.

Molnár Dávid: Ami a csalódásokat illeti, szerencsére ezekből kevesebb akadt, köszönhetően talán annak, hogy az elmúlt évek során megtanultam mérsékelni az elvárásaimat a filmekkel szemben. Sőt, kifejezetten olyan oltári nagy csalódás egy akadt, ez pedig a Mátrix: Feltámadások. Ez különösen azért lett fájó, mert a film első harmada még elhitette velem, hogy képes lesz valami újat mutatni, hogy aztán az akciójelenetek és látványvilág tekintetében még a '99-es eredeti szintjét se üsse meg, az egyedi gondolatiság teljes mellőzéséről pedig ne is beszéljünk. Az év első feléből még ide lehetne sorolni a Mortal Kombatot, mely szintén pimasz volt, hiszen az első tíz perce alapján minden adott volt ahhoz, hogy egy igazán ütős kis feldolgozást kapjunk. Aztán nem sikerült eldöntenie, hogy ez most paródia akar lenni vagy valami komoly bunyós dráma, a kettő keveréke mindenesetre a kabaré kategóriába sodorta a végterméket. Harmadik bűnösként még itt említeném meg a Démonok között harmadik részét, ami fájdalmasan középszerűre sikeredett. James Wan távolléte nagyon meglátszódott, hiszen ez volt a fősodor első olyan része, amiben semmi izgalom, semmi ijesztő nem volt.

Török Tomi: Ugyan az év legrosszabbjának járó "díjért" mindig van szép számmal induló, ha viszont a legnagyobb csalódásként kezelem a kategóriát, akkor gyakran bajban szoktam lenni, lévén tudatosan tiszta fejjel, a lehető legkevesebb előismeret fényében próbálok meg beülni filmekre, s úgy befogadni azokat. Na, hát 2021-ben ez három esetben nem teljesen így alakult. Az első emlékezetes pofára esést az az M. Night Shyamalan okozta, akinek még a gyengébb filmjeiben is tudok értéket találni, a jobban sikerült darabjait pedig egyenesen imádom. A misztikus drámaként aposztrofált Időben ugyan vannak érdekes és izgalmas ötletek, a film azonban szinte minden vállalásába kegyetlenül belebukik - ez viszont nem idegen Shyamalantól. A nagyobb baj, hogy az Idő egy annyira pocsékul megkomponált, következetlen próbálkozás, amire a kirívóan ostoba és színvonaltalan szövegkönyv teszi fel a koronát. Ennél egy jóval színvonalasabb csalódás volt az Utolsó éjszaka a Sohóban, amit én a nagy többséggel ellentétben Edgar Wright legkiforratlanabb alkotásaként éltem meg, a film utolsó harmada pedig teljesen tönkre vágta számomra az élményt. Ám közel sem annyira, mint a Mátrix: Feltámadások mélyrepülése, amit az eredeti trilógia szerelmeseként olyan mértékben vártam, ahogy az nálam csak nagyon ritka esetben fordul elő. A film önmagában nézve talán korrekt darab, ám gondolatiságát, de legfőképp stílusát és megvalósítását tekintve számorma értelmezhetetlen Mátrix-filmként.

Kónya Sándor: Sajnos itt Ridley Scott egyik legújabbját, A Gucci-házat kell felhoznom. Habár az alapanyag rengeteg érdekességgel szolgált (illetve: szolgálhatott volna), sikerült ezt úgy megrendeznie Scottnak, hogy az egész kevésbé érdekeljen. Tipikusan az a film, amit illetően próbálok eleinte diplomatikusan fogalmazni, elismervén azt, hogy a színészek tehetségesek benne, a sztoriban van potenciál, de az igazság az, hogy hiába a sok jó színész, az egész unalmas, sótlan, jellemtelen és bántó módon felszínes. Persze, még így is jobb, mint a Bruce Willis/Scott Adkins nevével fémjelzett sci-fi, a Cosmic Sin, ami nulla erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy valahogyan működjön a sztorija. Ahogyan Willis sem veszi a fáradtságot, hogy újra komolyan vehető színészként jelenjen meg a vásznon/képernyőn.

Fonyódi Noémi: Ryan Reynolds számomra nem csak a legkellemesebb meglepetést, de az egyik legnagyobb csalódást is szállította a Különösen veszélyes bűnözőkkel. Az elviselhetetlenül rossz kategóriáért is nagy volt a harc Kígyószem és Venom között. Ha már csalódások, a Nincs idő meghalni elég felemás érzéseket hagyott hátra bennem, mert bár az első fele kifejezetten szórakoztató volt, szépen lassan elveszített a film, ahogy haladtunk a végkifejlet felé.

Kátai Levente: Sokáig gondolkodtam, hogy a Mátrix: Feltámadások miképpen áll helyt a trilógia tükrében, vagy önmagában, és azzal ellentétben, hogy megnézés után közel nem voltam lesújtó véleménnyel róla, minél többet agyaltam a Feltámadásokon, annál inkább lett keserű visszagondolni, hogy mit is láttam. Az új Mátrix film teljesen ellentmond annak a szép gondolatívnek, amit a trilógiában felépítettek, és örökérvényűség helyett aktualitásokkal és a szerelem piedesztálra emelésével húzza le egy olyan átlagos szintre a Mátrixot, ahol sosem lett volna keresnivalója.

Hegyi Balázs: A kellemes meglepetések és a várthoz hűen színvonalas filmek mellett sajnos ezúttal is akadtak olyan darabok, melyek vagy alulmúlták a várakozásokat, vagy egyenesen értékelhetetlennek minősíthetőek. Hatalmas csalódás volt számomra a Sicario forgatókönyvírójának és a Wind Riverrendezőjének, Taylor Sheridan új filmje, az Akik az életemre törnek, ami bár pazar színészgárdával (Angelina Jolie, Jon Bernthal, Aidan Gillen) és remek atmoszférával kecsegtetett, a végeredmény korántsem teljesítette az elvárásokat, köszönhetően (elsősorban) az egyébként profi író Sheridan gyenge forgatókönyvének, aki ezúttal nem találta meg a hangot a koncepció és a szkript között. A kegyelemdöfést azonban mégis Ben Falcone és Melissa McCarthy közös családi vállalkozása, A lecsap csapat jelentette, aminek a pisi-kaki-humor csúcsra járatásával sikerült elérnie, hogy a film megtekintése után a róla szóló lesújtó kritika megírása nyújtotta számomra a tökéletes felüdülést.

Bagi Levente: Egyfelől mondhatnám a Mátrix: Feltámadásokat, de eleve nem számítottam sok jóra, és amikor több felől hallottam, hogy nem lett egy túl acélos darab, akkor már pláne mindenféle elvárás nélkül ültem le elé. Ettől persze nem lett egycsapásra jó film belőle, de fogjuk rá, hogy elvoltam vele. Aztán, ha polgárpukkasztó szeretnék lenni, akkor mondhatnám a Dűnét, aminek elképesztően szép volt a látványvilága és eleinte érdekes a világa, de annyira bíztak a készítők a folytatásban, hogy meg sem próbálták úgy befejezni a filmet, hogy az önmagában működjön. Csalódásnak így is túlzás lenne nevezni, hiszen kíváncsi vagyok a folytatásra, amivel együtt már a történet szempontjából is erősebb lehet az összkép. A legnagyobb csalódást egy olyan film okozta, ami igazából így is tetszett, de valahogy nem teljesen azt kaptam tőle, amit vártam. A galaxis őrzői óta imádom James Gunn-t és tudtam, ha valaki, akkor ő aztán pöpec Öngyilkos Osztag filmet tudna csinálni. Gunn meg is kapta ezt a lehetőséget és dicséretére váljék, hogy sajátos stílusát igyekezett a jóval durvább Öngyilkos Osztaghoz igazítani, de valahogy nem ütöttek akkorát a poénjai, mint az Őrzőknél. Kár érte.

Buzsik Kriszti: Amivel számoltam, hogy vagy briliáns lesz vagy pocsék, az Shyamalan Idő című filmje, ami végül nálam az utóbbi kategóriában kötött ki. Akármennyire próbáltam érteni és kedvelni, nagyon szenvedtem tőle. A másik, ami tényleg csalódást okozott, az a Titán. Hiába harangozták be botrányfilmként, nálam nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Letaglózó emberi dráma lehetett volna, de a testhorroros körítés nálam azt az érzést kelti, hogy csak nagy port akartak vele kavarni, különben a kutya nem nézte volna meg ezt a filmet.

Gaál Alexander: Az év legrosszabb filmjének járó díjat legszívesebben mindenféle habozás nélkül nyújtanám át a Zack Snyder-féle A halottak hadseregének, ám a Netflixnél alig néhány hónap csúszással bebizonyították, hogy erre az elismerésre valójában a 2021-es évben legtöbb agysejtemet elpusztító Különösen veszélyes bűnözők szolgált rá leginkább. Legnagyobb csalódás tekintetében sem leszek népszerű a Pókember: Nincs hazaúttal, amit a Pókember iránt érzett elkötelezett rajongásom ellenére sem tudok pontosan hová rakni azon a bizonyos ranglistán. Utoljára A csodálatos Pókember 2 és a hírhedt Pókember 3 után éreztem hasonlót, viszont ezek a filmek Nincs hazaútnál is jelenlévő stúdió felől érkező nyomás ellenére minden erejüket bevetve próbálkoztak megtalálni a saját hangjukat, ami Jon Watts trilógiazárójának - bármennyire is fáj ezt leírni -, de sajnálatos módon nem igazán sikerült.

Szerinted mi volt a legkiválóbb sorozat?

Szabó Dániel "Szada": Valószínűleg nem fogok nagy meglepetést okozni azzal, hogy csupa animációs alkotást fogok mondani. Az Invincible igazi felüdülést hozott brutalitásával és a mainstreamtől való elszakadásával; az Arcane bravúros módon mutatta meg, hogyan kell egy kiváló adaptációt összehozni; a Konspirációs korporáció a maga összeesküvéses őrületével, maró humorával és különc főhősével megnyert magának; a Love, Death + Robots 2. évada is tartogatott remek kisfilmeket, még ha jóval kevesebb értékelhetőt is, mint az első szezon. Ha abszolút kedvencet kellene választanom ezek közül, akkor egyértelműen az Arcane-t mondanám.

Milány Botond: A koronavírus-járvány még 2021-ben is éreztette a hatását, hiszen rengeteg nagy sikerű sorozat nem kapott új évadot, és tér csak vissza 2022-ben. Persze így is akadt mit nézni bőven. Az Apple két zászlóshajója, a Ted Lasso és a For All Mankind továbbra is minőségi szórakozást jelentett, ami azonban meglepő volt számomra így visszatekintve, hogy az animációs sorozatok taroltak nálam leginkább. A Rick és Morty továbbra is szuper, de esélye nem volt az olyan instant klasszikussá válókkal szemben, mint a szuperhős-dekonstrukciót tökélyre fejlesztő Invincible, vagy a League of Legends alapján a Netflixre elkészült Arcane, amely megmutatta, hogy lehet igényes, közel tökéletes játékadaptációt készíteni.

Hegedűs Attila: Ilyen-olyan személyes és munkaügyi okokból kifolyólag felettébb kevés időm volt sorozatokat nézni, így rengeteg olyan darab maradt ki, amikért nem csupán a rajongók ráncolhatják össze a homlokukat (pl. Easttowni rejtélyek, Arcane, Invincible, Mise éjfélkor, az új Dexter vagy éppen A fehér lótusz - tudom, nagyon rossz vagyok, ígérem, pótolom őket…). Mégis sorozatok terén az év talán legnagyobb durranását, a Squid Game-et én sem hagyhattam ki, és milyen jól is tettem, hogy nem tettem! Amellett, hogy egy anime koppintás, és nem reformálja meg a műfajt, se a zsánert, olyan ügyesen játszik a bevett elemekkel és építi fel ezt az abszurd, groteszk, de mégis magával ragadóan mocskos közeget, hogy egy rossz szavam nem volt. Igazi unikális élmény!

Péter Zsombor: Nagyon kevés sorozathoz volt szerencsém, 2021-ben, így túlzottan nem releváns a véleményem, de meglepően jól működött a League of Legends alapján készült Arcane. Vizuális megoldásaival, karaktereivel és hangulatával be tudott rántani és roppant mód élveztem ezt a kalandot. A másik kedvenc az HBO háromrészes minisorozata, a Letöltendő idő, Sean Bean és Stephen Graham főszereplésével. Nem újítja meg a zsánert, de úgy mutatja be a börtönvilágot és a büntetés végrehajtási rendszert, ahogy korábban kevésszer láttuk, plusz a drámai vonalon is remekül működik. Nem lesz tőle jobb kedvünk, de fajsúlyos és erőteljes élmény.

Kovács Gergő: Talán most először esett meg, hogy már januárban tudtam, milyen sorozatot fogok kiemelni az év végi összegzőben: Russell T. Davies legújabb minisorozatát, az Ez bűnt. Az ötrészes miniszéria története nagyjából egy évtizedet ölel fel a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évekig, és egy fiatal, bohém, meleg társaság nézőpontjából mesél az akkor kibontakozó, ismeretlen AIDS-járványról, valamint az ezzel kapcsolatos politikai-társadalmi viszonyokról. Az Ez bűn kifejezetten frissen ragadja meg ezt a már sokszor feldolgozott témát és végtelenül szerethető karaktereivel lopja be magát a néző szívébe, hogy az eleinte meglepően könnyed hangvételt egyre komolyabb, nehezen fogyasztható részek váltsák fel. Emellett kötelezően ki kell emelnem még egy másik tavalyi minisorozatot is, méghozzá a Jelenetek egy házasságbólt, ami lényegében kamaradrámaként, Oscar Isaac és Jessica Chastain elképesztő jutalomjátékával olyan katarzist idéz elő minden epizódjával, amit lehetetlenség lenne darálva nézni.

Molnár Dávid: Sorozatok terén őszintén beismerem, hogy sok lemaradásom van. Azonban tegye fel a kezét, aki ilyen dömping mellett tudja tartani az iramot az aktuális slágerekkel! Még az Arcane kritika kommentszekciójában jegyeztem meg, hogy 2021-ben az Invincible-Arcane-Easttowni rejtélyek hármas vitte nálam a prímet, és mivel az utolsó hónapban nem sikerült semmilyen új sorozatot befejezni, maradok ezeknél. Külön kiemelném az utóbbit, mely olyan szempontból fontos sorozat, hogy a képregényadaptációk, filmes univerzumok, folytatások, remake-ek, rebootok és spin-offok korszakában mutatja be, hogy igenis lehet földhözragadt történetet lebilincselő módon bemutatni. Amellett, hogy Kate Winslet zseniális alakítást nyújt benne, érdemes megfigyelni, hogy a nyomozás úgy marad izgalmas, hogy semmi szenzációhajhász húzás nincs benne. Emellett pedig fájdalmas tükröt is állít a kisvárosi emberek kapcsolati rendszerével szemben, főleg annak törékenységéről.

Török Tomi: Minden évben, és sajnos - nem sajnos 2021-ben is azzal a kikötéssel kell kezdenem ezt a kategóriát, hogy a sorozatokkal való viszonyom legjobb esetben is pusztán alkalminak nevezhető. Ilyen formán nem is szaporítanám feleslegesen a szót, hanem egyetlen győztest jelölnék meg részemről: a dél-koreai világsláger, a Squid Game (Nyerd meg az életed) a mérhetetlen, majdhogynem példátlan szintű hype dacára is meg tudta nyerni a szimpátiámat. Sőt, az év sikersztorija számomra, hogy ez az amúgy abszolút minőségi, izgalmas felütésű és globálisan is értelmezhető, azonosulható társadalmi problémákról beszélő széria lett 2021 nagy dobása. Nincsenek hamis ábrándjaim, tisztában vagyok vele, hogy inkább a showműsoros körítése, mintsem kritikus hangneme miatt lett ennyire felkapva a sorozat, viszont épp ezért is gondolom, hogy így kell súlyos témákat a lehető legnagyobb, és a legszélesebb közönség számára prezentálni. Piszkosul élveztem minden epizódját, emellett pedig szellemi útravalóval is ellátott a Squid Game - így kell ezt csinálni!

Kónya Sándor: Az Easttowni rejtélyek. Nem csupán az elmúlt év egyik legjobb sorozata, de az elmúlt éveké is. Úgy krimi, hogy közben akkor is izgalmas lenne, ha egyáltalán nem lenne benne a krimiszál, drámaként pedig jó néhány jól irányzott csapást mért rám, mint befogadóra. Nagyon ügyesen vezeti meg a nézőt és hiteti el velünk, hogy csak egy újabb, szimpla whodunit az egész, amire csak a végén döbben rá az ember (addig folyamatosan kattogtam a szokásos krimi-kérdéseken). Kate Winslet élete egyik legjobb alakítását nyújtja benne Mare szerepében, közös jelenetei Jean Smarttal pedig nem csak remek humorforrásnak bizonyultak, de karakterárnyalás szempontjából is jelentősek voltak. Arról nem is beszélve, hogy a záró képkockák minden tekintetben tökéletesek, szívfacsaróak és kielégítőleg hatnak. Gyönyörű munka.

Fonyódi Noémi: Sorozatból bődületesen sok fogyott tavaly is, de az Arcane messze a legjobb volt, nem is kérdés. Visszatért hamvaiból a Lépéselőnyben (Leverage) az IMDB TV-re, országosan rég nem látott módon hasított a LaBrea, befejeződött a Lucifer és bemutatkoztak a Disney+-on a Marvel sorozatok. Amondó vagyok, hogy aki azt mondja nem tud mit nézni, az be sem kapcsolja a gépét. Volt egy új Pókember is, de arról majd akkor kérdezzen bárki is, ha újranéztem sikítás nélkül.

Kátai Levente: Az Arcane egy olyan animációs csoda, amely szökő évente is nagy meglepetés, ha testet ölt. A League of Legends játékadaptációját rögtön látszik, hogy mennyi átgondoltság, munka, törődés van mögötte. Ez egy olyan sorozat, aminek majdnem minden képkockája egy festmény, mesterien szövi a történetét, bánik a karaktereivel, és annyi érzelmet sikerült belevinni, ami szinte kicsordul a tévé képernyőjén. Zseniális.

Hegyi Balázs: Sorozatokból közel sem fogyasztok annyit egy évben, mint filmből, de néhány megkerülhetetlen széria az én figyelmemet sem kerülte el. Ilyenek voltak az MCU negyedik fázisát építő sorozatos formációk (külön kiemelve a WandaVision-t és a Lokit), amik ha nem is voltak tökéletesek, biztosítottak arról, hogy van még kraft Kevin Feige-ék háza táján. Ezenkívül nagy öröm volt látni, hogy a Squid Game révén végre a szélesebb közönség is belekóstolhatott a koreai filmnyelv egyedi ízvilágába, ami albumokba illő képeivel mesélt a kapitalizmus árnyoldaláról. A év csúcspontja sorozatok terén nálam mégis az HBO felügyelete alatt készült Easttowni rejtélyek volt, mely a Kate Winslet által remekül alakított rendőrnyomozó magánélete és munkája között teremtett katartikus diszharmóniát. Ritkán látni ilyen sokrétegű krimi-drámát vásznon vagy képernyőn - ezelőtt talán Dennis Villeneuve Fogságban c. filmjének sikerült hasonlót meglépnie, ami hasonló narratívára épült.   

Bagi Levente: Filmek terén lehet, hogy nem mindig állt a legerősebb lábakon a Marvel 2021-ben, viszont sorozatok tekintetében brutális évet tudhatnak maguknak. A WandaVision és a Loki kiváltképp erősre és egészen különlegesre sikeredtek, amiknek cseppet sem kell szégyenkezniük a korábbi nagy szuperhősfilmek mellett sem. Aztán nyilván engem is elkapott a Squid Game láz és most nagyon szurkolok, hogy ne szúrják el a folytatást. A Mise éjfélkor végre engem is behúzott Mike Flanagan horrorisztikus világába és nyilván le kellett darálnom a korábbi alkotásait is. Az év végéhez közeledve pedig fájó, de méltó búcsút vettem a Professzortól és bandájától, amikor A nagy pénzrablás utolsó epizódja is lepörgött. Nehéz ugyan, de választani kell egy legkiválóbbat is az elmúlt évből, ez pedig számomra az Invincible volt. Ez a sorozat olyan nem várt módon állított a feje tetejére egy jól ismert műfajt, ahogy arra abszolút nem számítottam. Izgalmas és fordulatokkal volt teli minden perce és talán nem volt sorozat ebben az évben, aminek annyira várnám a folytatását, mint az Invincible-ét.

Buzsik Kriszti: Sorozatot még kevesebbet nézek, mint filmet, ha ez egyáltalán fizikailag lehetséges, azok közül, amiket láttam, a WandaVision volt igazán meggyőző. Ötletes volt a sitcom konzekvens stílusa és jó felvezetője a Multiverse of Madness témájának, kíváncsi vagyok, hogy a Loki sorozat időmanipulációjával hogyan kötik majd őket össze. Egyedül Agatha Harkness karaktere volt olyan, mint egy egyepizódos Scooby-gonoszé, a halloweeni kosztümjével meg a feketére festett ujjaival elég komolytalanná vált.

Gaál Alexander: A kissé lagymatagra sikerült finálé ellenére rendkívül élveztem a WandaVisiont. Habár őrültségben és kreativitásban nem tudott felnőni a Noah Hawley-féle Légióhoz, a hetekig tartó teóriázgatások, easter eggek, na meg a Mephisto nyomai utáni hajsza után bizony jókora ürességet hagyott maga után. Nagy szerencsémre azonban hamar gyógyírre leltem az Invincible-ben, amit azóta is nagy erőkkel igyekszem minden egyes a DC és Marvel portékáiból egyaránt kiábrándult ismerősöm orra alá dörgölni, hogy tessék: még a The Boys brutalitása mellett is lehet még hová fokozni nemcsak az erőszakot, hanem a történetmesélést, valamint a karakterek közt kibontakozó drámát is. Ráadásul mindezt animációs formában, olyan szinkronhangokkal a főszerepben, mint J.K. Simmon, Sandra Oh, és a The Walking Dead Glennjeként ismertté vált Steven Yeun. Szóval, ha szeretnétek tenni magatoknak egy szívességet így év elején, akkor amennyiben még nem láttátok volna, pótoljátok be gyorsan az Invicible-t. Higgyétek el, utána egészen másképp fogtok tekinteni a szuperhősöket felvonultató történetekre. 

És nektek mik voltak a kedvenceitek 2021-ben?

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.