A Halott Fiúk Nyomozóiroda újabb remek darabja a Sandman-univerzumnak, amely képes teljes természetességgel keverni a való világot a misztikummal, azonban talán kicsit megkésve érkezett. Neil Gaiman karakterei és kalandjai sorozat formájában sem fognak csalódást okozni, ám mintha a cselekmény fókusza nem lenne tisztázott.
Edwin (George Rexstrew) és Charles (Jayden Revri) szellemként jó pár éve csúsznak ki a Halál markából, bujkálásuk idejét a Földön pedig az itt ragadt lelkek megsegítésével töltik. Crystal (Kassius Nelson), a médium és Niko (Yuyu Kitamura), egy exáldozat segítségével próbálják a fény felé terelgetni a traumákkal teli kísérteteket, azonban a túlvilágon már keresik az egy kisvárosba láncolt halott fiúkat.
Gaiman csavaros világához kézenfekvő a komplex narratíva, mint elbeszélői gyakorlat, az ötlet önmagában ideális: míg a főszereplők és környezetük kapcsolati hálói, háttértörténetük, céljaik és motivációik, illetve jellemük folyamatosan, részről részre átívelve bontakoznak ki, addig a száraz, melodramatikus felhangot elkerülendő, epizódonként oldanak meg egy-egy természetfeletti ügyet, amik többnyire az akciónak és az érzelemnek sincsenek híján. Míg az első pár alkalommal ez a koncepció pompásan működik, a sorozat felétől mintha ez a rendszer megborulna, a személyes szálak pedig előtérbe kerülnének. Ezzel sem lenne különösebb gond, sőt, még logikus lépésnek is tűnik, viszont a záróepizódhoz közeledve néhány mellékkarakter már csak kénye-kedve szerint jön-megy, így meg-megbicsaklik az egyébként jól induló tempó, és ezért fordulhat elő, hogy a főgonosznak tűnő boszorkányt egyes részekben abszolút mellőzik, vagy hogy a kulcsfontosságú felállást előidéző Macskakirály átkának megtörése meglehetősen sietősnek hat. A folytatást illetően pedig biztosra mentek, hiszen számos kérdés marad megválaszolatlanul.
Vizuális világa a mágikus jelenések és az unalmasan hétköznapi légkör elegyének tökéletes példája, némely mulatságosabb effekt pedig csak növeli a fiúk detektívesdijének báját. A látvány és az elbeszélés ezen transzcendens mixtúrája azonban nem ismeretlen: sokan vonnak párhuzamot a Halott Fiúk és a Netflix egy korábbi, már elkaszált sorozatával, a Lockwood & Co.-val, ami szintén egy adaptáció. Témájában és hangulatában sok szempontból rímel egymásra a két sorozat, ezért a Gaiman rajongók körében bizonyára nagy érdeklődés övezte a Halott Fiúk mozgóképi változatának megjelenését, a szélesebb közönség mégis joggal lehet előítéletes a történet egyediségével kapcsolatban.
A történet és szereplők vázlatosabb, ennél fogva kevésbé érdekes aspektusainak ellenére (Niko karaktere a maga egyszerűségében egyelőre nem kecsegtet sok izgalommal, és Crystal önismereti útja is lényegében a sorozat végén indul be), kíváncsian várjuk a folytatást. Ennek legfőbb oka a kiváló színészválasztás, ugyanis a szereplők egytől egyig jeleskednek. Ugyan Edwin és Charles figurája feltűnt már az HBO Max sorozatában, a Doom Patrolban, a Netflix égisze alatt mások formálják meg a két fiút, egészen pompásan. Rexstrew és Revri összeillő duó, előbbi azonban egyértelműen viszi a prímet, színészi kvalitásait pedig kiválóan mérték fel, hiszen neki jutott a leghálásabb és legelégikusabb szerep Edwin képében, és példásan birkózik meg a feladattal. A mellékszereplők közül kiemelendő Briana Cuoco, aki a lányok főbérlőjét alakítja, méghozzá rémesen szórakoztatóan, bízunk benne, hogy akár nagyobb jelentőséget tulajdonítanak majd neki a folytatásban, habár az ő figurájának sorsa jelenleg kétes.
Mi biztosan maradunk a második szezonra a szerethető karakterek, a ragyogó színészi teljesítmények és a bűvös miliő miatt, miközben reménykedünk, hogy a jellemábrázolások még mélyebbek, a megpróbáltatások pedig még nehezebbek lesznek. Ha a készítők kiküszöbölik a csapongó történetvezetést, és ezzel együtt feszesebb dinamikát érnek el, a Halott Fiúk Nyomozóiroda a streamingplatform egyik varázslatos gyöngyszeme lehet.
