A napokban már megjelent egy spoileres kibeszélőnk a Netflix legújabb dél-koreai zombis sorozatáról, a Mindannyian halottak vagyunkról, ám úgy gondoltuk, hogy egy spoilermentes kritikát is megérdemel a széria. Már csak azért is, hiszen fél éven belül Dél-Korea már a második sorozatát repítette a Netflix nézettségi listájának élére a Squid Game után, úgyhogy érdemes közelebbről megnézni, hogy jogos-e a mostani hype?

A Hyosan Középiskola diákjai mindennapi életüket folytatják, mit sem sejtve a szörnyű kísérletezésről, melyet a fizikatanáruk folytat az iskola laborjában. Egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően az addig kordában tartott "zombivírus" Pandoraszelencéje kinyílik, onnantól pedig nincs megállás az egész város káoszba fulladásáig.

A Mindannyian halottak vagyunk az újkori zombi definíciójával játszadozik el: egy vírus a ludas, mely őrjöngő, vérszomjas, és meglehetősen gyors fertőzötteket produkál. A 28 nappal/héttel később című filmek által bemutatott zombivariánsokat mintha csak a dél-koreai filmgyártás számára találták volna ki, hiszen láthatóan élvezik közelről bemutatni a különböző átalakulásokat, mely jelenetsorok talán még annál is rémisztőbbek, mint amikor már teljesértékű fertőzöttként rohamozzák meg a hősöket.

Ez a "gyors zombi" formula nagyon fekszik a sorozatnak, és kiváló korlenyomata a jelenünknek, amikor is a hordákban közlekedő lomha zombik már nem jelentenek igazi izgalmat - sem a nézőnek, sem a történetek hőseinek. A fürge, hallásukra érzékeny fertőzöttek néha a legváratlanabb módon bukkannak fel, aminek hatását még a jump scare-ekre hagyatkozó found footage filmek zöme is megirigyelné.

Amellett is lehetne érvelni, hogy a Mindannyian halottak vagyunk nem is igazán zombis tartalom, hanem inkább egy iskolai dráma, melyet megfűszereztek a fertőzöttökkel plusz izgalom gyanánt. Főleg az első részben, de utána is bemutatásra kerülnek az ellentétek a diákok között, az egymással szembeni alázat és tisztelet teljes hiánya, valamint az indokolatlan a rosszindulat. Azért szeretnék élni a gyanúperrel, hogy a mai középiskolások élete nem ennyire kegyetlen, mint ahogy itt ábrázolva van (már a 15 évvel korábbi gimis filmek és sorozatok is szerettek túlzásokba esni, vagy lehet csak én jártam egy normális középiskolába, ahol nem volt élet-halál harc minden egyes nap). Vagy legalábbis reménykedem benne, hogy nem ennyire elkeserítő a helyzet napjainkban.

Mindenesetre amíg a széria pozitívabb pólusán a karakterek, a látványvilág, a hétköznapi drámák és az ügyesen megvalósított "gyors zombik" húzódnak, addig sajnos az ellenpóluson megannyi kellemetlenség vagy kifejezetten idegesítő húzás akad, mely jelentősen belerondít az összélménybe. Kezdjük azzal, hogy ez a tizenkét részesre nyújtott évad egy nagyon erős túlzás, főként úgy, hogy minden egyes epizód 60 percnyi játékidő környékén zárja be kapuit. Ahogy a kibeszélőben is írta a kolléga, ezt az epizódmennyiséget könnyedén meg lehetett volna felezni, már csak azért is, mert az évad végére már kiveszik minden izgalom a fertőzöttek aktuális rajtaütéseiből vagy az epizódokon átívelő macska-egér harcokból, amiket a váratlan karakterelhalálozásokkal sem tudnak igazán ellensúlyozni a készítők.

Ami ennél már egy fokkal problémásabb (és talán minden hiányosság és hiba gyökere a fentiekből eredeztethető), hogy a széria a saját szabályrendszerét sem tudja következetesen betartani. Szinte minden egyes epizódban megtudunk valami újat a fertőzöttek működéséről, ösztöneiről, amit hőseink ügyesen kihasználnak a túlélés reményében, hogy aztán két jelenettel később a drámai hatás kedvéért ezekre már magasból tegyenek a készítők - és a gyors zombijaink is. Ehhez szorosan köthető, hogy főleg a széria kezdeti szakaszában a készítők előszeretettel vezetnek be minket a málnásba olyan karaktereken keresztül, akik a fináléra tudatosan (kétséges) vagy csak feledékenységből (valószínűbb) egyszerűen kikopnak az eseményekből. És sajnos nem mindenki csupán amiatt, mert a fertőzöttek sorait kezdte el bővíteni.

Mivel az elmúlt időszakban több dél-koreai tartalmat is sikerült végig nézni, kezd világossá válni, hogy mennyire szeretik ázsiai barátaink a nagyon irritáló karaktereket előtérbe helyezni. A Squid Game-ben is kaptunk ezekből néhány példát, a Mindannyian halottak vagyunkban pedig néha úgy tűnik, mintha csak az idegeinket kikezdő szerepekből állna össze a stáb. Ez a polgárpukkasztó, komfortzónából kimozgató hozzáállás egy darabig még jól is működik, jobban bevon minket, hiszen legalább van kik ellen drukkolni. Azonban a szezon előrehaladtával egyre erősödik az inger bizonyos jelenetek áttekerésére, vagy netán a sorozat teljes leállítására, ami már kontraproduktív - ezt megint csak egy rövidebb évaddal lehetett volna tompítani.

A Mindannyian halottak vagyunk néha megrökönyödtető cliffhangerekkel rukkol elő, hogy azokat pofátlan módon oldja fel a következő rész elején. Ezeket még a 90-es években egy Dallasban vagy egy Szomszédokban elnéztük, ám 2022-ben szintén visszás az izgalomfokozás ilyen fapados művelése. A finálé zárójelenetére a már emlegetett következetlenség és a megszokott cliffhanger struktúra csodálatos módon vegyül össze, ami megannyi kérdést vet fel a folytatást illetően - ám nem biztos, hogy azokat, melyeket a készítők szerettek volna felvetetni a nézőkben.

A Mindannyian halottak vagyunk egy Jekyll és Hyde élményre hajaz a leginkább. Vannak benne olyan jelenetek és megoldások, melyek láttán ösztönösen is összerezzenünk vagy meghatódunk (ezek a hatások becsülendők egy dráma-horror keverékben), ám az indokolatlanul hosszú epizódok és az elnyújtott évad magukban hordozzák, hogy a sorozat lépten-nyomon a saját maga által lefektetett szabályaiba bukjon bele. Ezt pedig a fertőzöttek elől menekülő szereplőivel együtt meg is teszi.