A Marvel legújabb sorozata, a Ms. Marvel megnyerő és izgalmas pozícióból indul. Egy olyan lányról mesél nekünk, aki származását illetően pakisztáni-amerikai, így ő az első Marvel-hős, aki ilyen gyökerekkel rendelkezik. Nem csak képregényben, mozgóképen is, a kérdés azonban az, hogy ezen túl képes-e bármit is mutatni a sorozat és hogy az alkotók ezt be tudják-e ágyazni egy stabil történetbe. 

A bevezető epizód játszi könnyedséggel festette fel a közeget, játékos vizualitással prezentálta a kiindulópontot és ismertette meg velünk Kamala Khant, a lányt, aki folyton ébren álmodik, aki imádja a szuperhősöket és aki folyamatosan harcban áll saját édesanyjával. Imádni való nyitány volt, amely egy tinisorozat köntösébe bújtatott egy szuperhős eredettörténetet. Így leírva nem hat túl forradalminak, mert ahogyan írtam a pilot cikkben is, van már nekünk egy Pókemberünk, akiben ugyanúgy tomboltak a hormonok és próbált világmentés közben is lányszívet hódítani. De Kamala története, az ő származása, az MCU számára eddig ismeretlen kulturális közeg érdekesnek hatott. Pezsdítőnek, ha úgy tetszik. 

A folytatás (azaz a maradék öt epizód) egyrészt igyekezett tovább bővíteni ezt a kulturális közeget és néminemű történelemleckével is szolgálni (például India felosztásáról), másrészt pedig próbálta ezáltal feltérképezni, hogy Kamala honnan jött és potenciálisan merre tarthat, milyen örökséggel gazdagodott, amely könnyebbé teheti önnön megismerését. Az, hogy a sorozat kicsit nyit a világ felé és elszakad az amerikai földtől, jó dolog és még mindig frissítőnek hat. Viszont, ami sajnálatos, hogy közben képtelenek voltak egy épkézláb történetet elmesélni, összehozni. 

Azt fenntartom továbbra is, hogy Iman Vellani tökéletes választás volt a szerepre, de az MCU-tól már megszokhattuk, hogy a nagyobb szerepekre mindig sikerül olyan színészt találni, akire mintha a világ legjobb szabója szabta volna az adott karaktert. Szerettem Vellani lelkesedését, ami végig érezhető volt, a karakter empátiáját, a humorát és várom, hogy egy újabb Marvel-projektben is szerepet kapjon.

Azonban egy jó történethez nem elég az, hogy van egy szimpatikus főszereplőd. Kellenek tétek, kellenek mellékszereplők, akik még ha nagyvonalakban is, de következetesen és érzékletesen vannak ábrázolva. És kell egy ív. Itt egyik sincsen meg. A forgatókönyv csapongó és következetlen, a sztorinak pedig nincs igazi fókusza, amelynek alá lehetne a cselekményt rendelni. A fő történetszál, mely Kamala családjának és a mágikus karperec eredetének van szentelve önmagában talán érdekes lenne, viszont nem vitte előre érdemben a történetet és rossz arányérzékkel lettek tálalva, a fő ellenlábas(?) alakja pedig megalapozatlan és mondvacsinált. Egyáltalán, az antagonista jelenlétét meglehetősen csapodár módra értelmezi a sorozat, mintha félne bárkit is megtenni rosszfiúnak és kitartani amellett, hogy "Na, Ő a rossz!". Nincsen ezen a szinten egyetlen biztos pont sem, így pedig a tétek sem tudtak megfelelően érvényesülni (nem is voltak igazán), a fináléhoz érve pedig mintha maga a sorozat sem tudta volna, hogy pontosan mi az a végpont, ahová el akar jutni. És nem, legyűrni azokat a fránya nyakkendős államembereket nem számít annak, mert a) olcsó megoldás, b) unalmas és idegesítő húzás.

A forgatókönyvírók a sorozatban nem hagytak időt semmire, jól példázza ezt az, hogy előfordult, hirtelen behoztak egy karaktert, aki - nem pislogtunk kettőt sem - máris irányt váltott az eredeti felálláshoz képest. És tette ezt úgy, hogy senki nem vette a fáradtságot arra, hogy igazán megismerjük őt, hogy igazán megértsük, vagy még inkább átérezzük a mozgatórugóit. Még rosszabb, hogy időközben megfeledkeznek bizonyos karakterekről, akiket a fináléban újra előhúznak, mintegy ráeszmélve, hogy még az elején velük is foglalkoztak, talán vissza kellene térni hozzájuk. Lásd szegény Brunót, akinek végül csak egy másodlagos, hálátlan szerep jutott.

Mindaz, ami annyira jól működött az első részben )a látványvilág, a családi dinamika, az iskolai közeg) a további epizódokban semmissé válnak. A sziporkázó vizuális megoldások teljesen eltűntek és maradt a sokkal generikusabb képi világ, a családi dinamika ábrázolása, az anya-lánya kapcsolat bemutatása, a konfliktus feloldása pedig teljesen jelentéktelenné vált a végére. Pedig ez utóbbi pont az egyik legnagyobb erőssége lehetett volna a sorozatnak, sokkal előrébb lettünk volna, ha ehelyett nem hoz be egy tucat érdektelen karaktert, akik mind magyaráznak valamit, de fel se tűnik, ha épp nincsenek jelen (lásd: a Vörös Tőr bandát, illetve annak vezérét). Maradt tehát a felszínes, humorral elcsapott családi összeborulás és félseggű bocsánatkérés, egymásra találás. 

Mindettől függetlenül a sorozat nem nézhetetlen, csak épp bosszantó, hogy annyi potenciált rejtett magában az első epizód alapján és végül megállapodott a félmegoldásoknál és a bántó középszernél. Az utolsó képsorok persze hozzák a szokásos mézesmadzag-effektust, de ez is sokkal nagyobb hatással lett volna akkor, ha az azt megelőző pár órát ügyesebben megírják. Így viszont abban reménykedek, hogy valaki, valahogyan eljuttatja a megfelelő emberekhez kollégám, Goretity Dániel legutóbbi cikkét, melyben a Marvel-sorozatok gyengeségeit firtatja. Nem válna kárukra.