Az Obi-Wan Kenobira koncentráló sorozat, amelyben az előzménytrilógia két meghatározó sztárja is visszatért, már a bejelentése óta a Lucasfilm egyik legjobban várt produkciója volt. A rajongókat nem kellett különösebben győzködni a sorozat létjogosultságáról, hiszen amikor a nosztalgia olyan markánsan formálja a popkultúrát, mint napjainkban, bőven elég visszahozni Ewan McGregort és Hayden Christensent, valamint belebegtetni "az évszázad visszavágóját" ikonikus karaktereik között. A megtekintés és az előfizetői díj garantált, de fogyasztói oldalról jó okkal lebeghet a fejünkben a klasszikus idézet: nem ezeket a droidokat keressük.

A remeteségbe visszavonult Obi-Wan drámája valódi kincsesbánya lehetett volna egy határozott vízióval rendelkező alkotó gondozásában. A Jedi Rend egykori hős lovagja, aki tíz évvel a Köztársaság bukása után még mindig óriási bűntudatot érez az eseményekben betöltött szerepe, valamint barátja és ex-padavanja, Anakin Skywalker elvesztése miatt. A Tatuin homokbuckái között már az Erővel is elveszítette a kapcsolatát, a totális kudarc tudatával kel és fekszik, egyetlen mozgatórugója a Luke Skywalker megóvására tett ígérete, és hogy egy napon Jedit faraghasson belőle. Tökéletes alap egy karakterorientált, a bukott Jedi lelki világát boncolgató drámához, ám a sorozat végig mindössze a felszínt kapargatja a főhős tragédiáját illetően. Obi-Want ugyanis hamar elragadja az események sodrása, ami lecsupaszítva elrablásokban és visszarablásokban merül ki, érdemi következmények nélkül.

A probléma alapvetően nem a forgatókönyv kiszámíthatósága, hiszen amikor a történeted egy már létező és végigvitt szága kellős közepén foglal helyet, senki nem fog az ismert karakterek sorsáért aggódni. Sokkal nagyobb gond, hogy a rohanó tempóban ezeket a figurákat nem sikerül tovább árnyalni, mélyíteni. Bár ObI-Wan fokozatosan lép ismét kapcsolatba az Erővel, ez a fejlődés nem jár katartikus pillanatokkal, mert a főszereplő lelki gyötrelmeit legfeljebb egy-egy szuperközelivel felvett maga elé meredő tekintet igyekezett átadni. Ewan McGregor mentségére szóljon, szuper jól meredt maga elé! A színész minden rezdülésén látszik az elkötelezettség, és hogy nem csak a vastag csekket jött átvenni. Valóban kiemelkedő, érzelemgazdag alakítást nyújt, és ha már a sorozat alig foglalkozik Kenobi dilemmáival, neki hála azért érezni a hőse megtörtségét. Obi-Wan sosem volt egy sokdimenziós figura, de Alec Guinness magasztossága után McGregor földhözragadt játéka képes volt tovább emelni rajta, emberközelibbé tenni.

Vele szemben az előzménytrilógia igazságtalanul sokat kritizált, napjainkban viszont egyfajta reneszánszát élő sztárja, Hayden Christensen már nem kapott ennyi lehetőséget a kibontakozásra. Sőt, a széria legnagyobb részében valóban Darth Vader testpáncélja mögött kapott szerepet, ám amikor nem (az ötödik epizód két síkon játszódó összecsapása), az ott van a legemlékezetesebb pillanatok között. Vaderét illetően a készítők nem árultak zsákbamacskát, ennyire kegyetlen és ereje teljében lévő ábrázolását még nem láthattuk a sötét nagyúrnak. Ha kell, gátlástalanul gyilkol ártatlanokat, hogy előcsalogassa Obi-Want az egérlyukából, ha kell, a Tomboló Erőt megidézve űrhajókat rángat vissza a földre. Kár, hogy a forgatókönyv az ő karakterét sem kímélte, értelmetlen döntésekkel ásva alá a remélt hatást.

Az új szereplők tekintetében Moses Ingram Reváját érdemes megemlíteni, akit már az első részeknél rengeteg - köztük a színésznőre is irányuló rasszista - kritika ért. Szívből drukkoltam azért, hogy a hátralévő epizódokban megváltsa magát a karakter, de a sorozat legtöbb eleméhez hasonlóan ez is fájóan kiaknázatlan és rosszul kivitelezett lett. Pedig megvolt benne a nem is kevés potenciál, mint Obi-Wan személyes kudarcának a valós kivetülése, egy fájdalmas emlék a múltból. Helyette egy tekintélyt nyomokban sem parancsoló, sablonokból összetákolt figura lett a Harmadik Nővér, aki dramaturgiailag csak arra volt jó, hogy "összehozza" Obi-Want és Vadert - a fináléban betöltött szerepe már egyenesen kizökkentő, akár teljesen elhagyható lett volna. A fiatal Leia karaktere üdítő kivétel, Vivien Lyra Blair végtelenül bájos a szerepében és remekül idézi meg Carrie Fisher alakítását, de nem vagyok biztos benne, hogy A mandalóri és a Rossz Osztag után valóban jó döntés volt-e az Obi-Wan Kenobi cselekményét is egy gyermek megmentése köré szervezni.

A karakterizálásnál is kellemetlenebb a jellegtelen és a mozifilmekhez képest meglehetősen silány képi világ, valamint a rendezés. Ez utóbbira nehéz jobb példával élni az első rész üldözéses jeleneténél, ami még a Boba Fett könyve hasonló szekvenciájára is rátett egy lapáttal a tízéves Leia hercegnővel, aki képzett fejvadászokat megszégyenítően szalad (már csak a Benny Hill-aláfestés hiányzott, de szerencsére az internet teszi a dolgát). A jelenet tipikus példája, hogy az Obi-Wan Kenobit az eredeti terveknek megfelelően nagyjátékfilmként kellett volna megvalósítani, mert ebben a formában muszáj elnyújtani az "élvezeteket", ami többek között a hírhedt erdei fogócskát eredményezhette. Szintén lelombozó a párbajjelenetek megkomponálása, beleértve a Vader és Kenobi közti "végső" leszámolást is. A beharangozott visszavágó még így is a sorozat egyik legjobb pillanata, egyszerre látványos és mélyen érzelmes, azonban ez sokkal inkább a hozott anyag érdeme - a két karakter előtörténete nélkül közel sem lett volna ennyire katartikus élmény a sorsuk újbóli összefonódása. Az említett párbajszcéna során a Vader maszkjára kivetülő játék a színekkel egyébként kifejezetten ügyes szimbolika volt, ilyen stílusmegoldásokból több is elfért volna.

Hiába a két nagyágyú visszatérése, az ikonikus egysorosok durrogtatása és a Star Wars-filmekből ismerős cselekménymotívumok újrahasznosítása, a rajongói igények kiszolgálása önmagában nem elég. Bármennyire is örülünk ezeknek a villantásoknak, az élményt aláássa, ha a forgatókönyv hemzseg a sületlenségektől, a megvalósítás pedig olyan, mintha nem a világ összes pénzével rendelkező vállalata finanszírozná a készítőket. Az Obi-Wan Kenobi kiaknázatlan lehetőségek tárháza ugyan, de valamennyi hibája ellenére sem élvezhetetlen, ami a nosztalgia mellett Ewan McGregor minden eddigit felülmúló alakításának köszönhető.