2019-es indulása óta az Apple TV+ egy merőben eltérő utat tűzött ki rivális streaming-szolgáltatóival szemben az előfizetők kegyeiért. Hiszen míg például a Netflix a tartalmak mennyiségével igyekszik megőrizni piacvezető szerepét, addig az Apple sokkal inkább a prémium kategóriába igyekszik pozicionálni magát a piacon: azaz jóval kevesebb címmel érkeznek évente, de azok mindegyikén érződjön az Apple-féle minőség látványban, történetben, a színészek és a megvalósítás terén... vagyis úgy mindenben. Ezt a sort igyekszik tovább folytatni az elsőfilmes elsősorozatos Dan Erickson által írt és Ben Stiller felügyeletével készített Severance (magyar címén Különválás), méghozzá a lehető legnagyobb sikerrel.

Nem tudom, mennyire érkezett radar alatt a sorozat, de az biztos, hogy az interneten nem igazán kapott nagy visszhangot, én személy szerint pedig egy promóanyagba sem futottam bele. Pedig engem aztán kilóra meg lehet venni a misztikumot a sci-fivel vegyítő történetekkel (persze csak ha jól vannak tálalva). De még így sem tudtam a sorozat létezéséről egészen sokáig. Aztán a szerencsés véletlennek köszönhetően belefutottam az interneten a főcímébe (alább ezt ti is megnézhetitek), amely azonnal levett a lábamról. Ennyire szürreális, misztikumot sugárzó és figyelemfelkeltő nyitópercet régen láttam, ennyi nekem pedig elég is volt ahhoz, hogy azonnal belevessem magam a sorozatba mindenféle előismeret nélkül. És milyen jól tettem!

Ritkán szokott ugyanis ennyire meglepni és beszippantani egy alkotás, mint ahogyan azt tette a Különválás, amely rögtön a nyitójelenettel megalapozta azt a sejtelmes és rejtélyes hangulatot, amely végigkísérte az egész évadot. De már a történet alapfelvetése sem hétköznapi: egy meg nem nevezett időben (de vélhetőleg a nagyon közeli jövőben, vagy egy fiktív jelenben) járunk, amikor az emberek számára rendelkezésre áll a severance (azaz különválás vagy különválasztás) névre keresztelt technológia. Ez egy olyan orvosi beavatkozást jelent, amely során sikeresen ketté lehet szedni egy ember elméjét, pontosabban emlékezetét. Ezt az eljárást alkalmazza a Lumon Industries nevű óriás techvállalat is, hogy különválassza néhány alkalmazottjának munka és magánélet közötti emlékeit. Vagyis amíg valaki a munkában van, addig semmire sem emlékszik a kinti életéből: nem tudja, van-e családja, milyen a személyisége, mi a hobbija, hol lakik, semmit. Amint viszont az illető elhagyja a munkahelyét, rögtön fordul a kocka: odakint a munkáról nincs fogalma - kik a munkatársai, mit is dolgozik pontosan és milyen pozícióban...

Ilyen "különválasztott" Mark (Adam Scott) is, a cég Makróadat Finomító részlegének dolgozója, akinek izgalomtól mentes élete hamarosan teljesen felborul, amikor egy új munkatársa révén elkezd megkérdőjelezni mindent az addig ismertekkel kapcsolatban. Szép lassan nem csak az válik nyilvánvalóvá, hogy semmi sem az, aminek látszik, hanem egy összeesküvés is kezd kibontakozni előtte, amely durva és sokkoló felfedezéseket rejthet mindenki számára.

Egyszerre vagyok kicsit irigy, hitetlenkedő, és teljesen elámult, ha belegondolok abba, hogy ezt a történetet egy teljesen zöldfülűnek sikerült összehoznia, mint első projekt. Persze nem azt mondom, hogy akkor Dan Erickson egy veleszületett zseni, hiszen nem véletlenül juthat eszünkbe az epizódok nézése közben a Black Mirror, a Truman Show vagy éppen a Lost. Ezekből ugyanis erősen merít a sorozat, legyen szó hangulatról, megvalósításról, de egyiket sem próbálja meg lemásolni, sokkal inkább csak sorvezetőként használja ezen címek legjobb aspektusait. Az elismerésre méltó inkább az, hogy mekkora odafigyelést szentelt az évad és a sztori kibontására. Erickson ugyanis nem siet karaktereivel és a történettel. Szépen, komótosan, de odafigyelve vezeti az egészet, fokozatosan adagolva az információkat és bemutatva a világot, miközben mindvégig fenntartja a baljós, feszült hangulatot, hogy itt bizony valami van a háttérben. 

Ehhez pedig nem csak az "egy rejtély megválaszolására két újabb kérdés jön" technikát használja a széria, hanem a zenét és a látványvilágot is. A Lumon belső terei például egyszerre ötvözik a teljesen letisztult, minimalista modern és régimódi dizájnt, amely ugyan nyugalmat próbál sugározni, de sokkal inkább kelt gyanakvó érzést az emberben. Ehhez a miliőhöz és jelenetekhez pedig tökéletesen passzol a főcímben fentebb már felcsendült zene, amely az a fajta, ami bekúszik a bőröd alá, és egyszerre kelt benned kényelmetlen és borzongató érzést. Mintha valaki (vagy valami) mindig ott ólálkodna a sarkon, és figyelne. Mintha valami rossz dolog akarna felszínre törni...

Ennek a paranoid közegnek a megteremtéséhez viszont gyanítom, hogy köze volt Ben Stillernek is, aki nem csak producerként, de rendezőként is jelen volt a sorozat elkészülésében. A színész már a Szökés Danneromából során megmutatta, hogy ha nem is született tehetség, de le tud vezényelni egy tévés rendezést. Itt viszont szerintem sikerült szintet lépnie magához képest. A kilenc epizódból hatott rendezett ő - az első hármat és az utolsó hármat -, ez pedig kétségkívül kellett ahhoz, hogy ennyire egységes maradjon az etap. A részről részre egyre növekvő feszültséget és rejtélyeskedést pedig pont a fináléra sikerült egy olyan izgalmas és erős epizóddal a sztratoszféra magasságáig repítenie (amit egy egészen durva cliffhangerrel sikerült lezárni - vagy nyitva hagyni, kinek melyik tetszik), hogy szabályosan a lélegzete is elakad az embernek. Így kell évadzárót készíteni, kérem szépen!

Mit sem érne azonban mindez, ha a színészeken végül elcsúszna az egész. Szerencsére szó sincs ilyesmiről, és alakításokban is minőségi munkát végzett mindenki. Mellékszerepben itt lesz nekünk többek között John Turturro, az Oscar-díjas Christopher Walken, a szintén Oscar-díjas Patricia Arquette (akik egytől egyig mind meg is hálálják a szerepet, ki pozitívabb, ki negatívabb szerepben), Britt Lower (Man Seeking Woman) vagy az én személyes kedvencem, Tramell Tillman, akitől olykor a hideg is kirázott Milchick szerepében. Ez a fickó egyszerre volt tenyérbe mászóan kedves, és félelmetes figura - az a fajta, akire ha ránézel, rögtön tudod, hogy inkább menekülni kéne.

Aki azonban hátán viszi az egészet, és minden elismerés kijár neki, az a főszereplő Adam Scott. Őszintén megvallva nem emlékszem tőle egy alkotásra sem, amiben láttam volna, így teljesen előítéletek vagy éppen elvárások nélkül vártam, hogy mit nyújt majd. Már az is bravúros, hogy sikerült ugyanabban a testben két teljesen különböző karaktert eljátszania, de ahogyan a kettő közötti különbségeket és átmenetet megfogta, az az igazán parádés. Ahogyan az egyik pillanatban még bent dolgozik egy jámbor, többnyire vidám és barátságos emberként, majd pár pillanattal később már egy magába forduló, magányos és saját lelki problémái elől menekülő ember, teljesen elkülöníthető személyiségjegyekkel, testtartással és még hanglejtéssel is. Mesteri alakítás.

Nem szeretném nagyon tovább szaporítani a szót, hiszen így is kicsit túl hosszúra sikeredett ez az írás. Sokáig gondolkodtam, hogy milyen értékelést adjak végül, ám mivel a finálé gyakorlatilag tökéletes lett (és az oda vezető úttal sem volt gond), az azóta eltelt hetekben pedig mai napig eszembe jut a sorozat, szerintem megérdemli a legmagasabb "pontszámot". Nem fogja mindenki tetszését elnyerni a sorozat, főleg a lassú építkezése miatt. Akik viszont kitartanak és vevők erre a zsánerre, valamint megközelítésre, azok garantáltan szeretni fogják. És ami a legfontosabb: már biztosan elkészül a második évad!