2016-ban gyakorlatilag a semmiből robbant be Matt és Ross Duffer a 80-as évek filmjeiből merítő sorozata, a Stranger Things pedig rövid időn belül nem csak egy komplett nosztalgiahullámot indított el, de a Netflix éveken át tartó világuralomra törésében is óriási szerepet játszott. Az alkotók kellemes problémával szemben találták magukat, hiszen az E.T.-t vagy a Kincsvadászokat idéző, gyerekek köré összpontosuló sci-fi akkora népszerűségre tett szert, hogy egyszerűen muszáj volt folytatni a hawkinsi történetet. Eltelt azóta már 6 év, és a jelenséggé vált sorozat leghosszabb hiátusa után immáron a 4. évadán vagyunk túl, mely vitathatatlanul a széria leggrandiózusabb 9 epizódját hozta el a rajongóknak.
Egy rövid személyes megjegyzést engedjetek meg: a Duffer-fivérek sorozata engem gyakorlatilag attól a pillanattól fogva megvett, hogy az első évad felkerült a Netflixre. Ez a fajta lelkesedésem, sőt, szeretetem pedig még a 3. évad alatt is szinte rendületlenül kitartott, amiről az akkori kritikám is számot ad. Nem arról van szó azonban, hogy görcsösen ragaszkodnék a széria nosztalgiakeltéséhez, mely egy olyan kornak állít emléket, amikor még csak nem is éltem. Ahogy azt is látom, hogy a Stranger Things történetmesélés tekintetében sosem tudott kiemelkedni, sőt, több szempontból is érezhetően tapasztalatlan írók dolgoztak azon. Ahogy még a vak is látta, hogy ez a széria készen kapott, már korábban rengeteg másik filmben bizonyított ötletből dolgozik, és viszonylag kevés saját eredeti elemet tesz a közösbe. A Stranger Things valódi attrakciója viszont az, ahogyan ezeket a hozott ötleteket valami eredetivé, s valami egészen jól körül írható, ezer közül is azonnal felismerhető egésszé gyúrja össze. Hangulat, stílus, karakterek és érzelmek - mindig is ezek voltak a sorozat erősségei, Dufferék pedig biztonsági játék helyett most rátettek egy lapáttal minderre.
A 4. évad egy féléves ugrást követően veszi fel a fonalat ahhoz képest, amikor is az előző szezonban Byers-család és Tizenegy maga mögött hagyta Hawkins városát, bízva abban, hogy egy nyugodtabb élet várhat rájuk. Hawkinsban persze nem állt meg az élet, sőt. Pár hónapnyi nyugodt hétköznapok után újabb tragédia rázza meg a város közösségét, amikor rátalálnak a hawkinsi gimi egyik legnépszerűbb diákjának darabokra zúzott holttestére. Az első számú gyanúsított a helyi Dungeons and Dragons klub vezetője, Eddie Munson (Joseph Quinn) lesz - az őrület pedig csak akkor kezd igazán elszabadulni, amikor rövid időn belül a második, hasonlóan megcsonkított áldozat is előkerül. A néző számára persze nem titok, hogy a szörnyű halálesetek mögött nem egy Metallica-rajongó srác ámokfutása, hanem egy, az Upside Down sötétjében meghúzódó, ámde ébredező entitás ármánykodása áll. Ám ez a teremtés valami egésze más, mint amit pl. a Demogorgon vagy a Mind-Flayer formájában láthattunk. A Duffer-fivérek egy olyan ellenséggel növelték a tétet, mely nemcsak egy arctalan entitás, hanem valami, aminek már múltja, személyisége és egyértelmű céljai is vannak. Vecna, és az általa képviselt fenyegetés valami olyan, amire már nagyon régóta szüksége volt ennek a sorozatnak.
Nem csak a Stranger Things, de talán nagyon más kilencrészes sorozat sem volt még annyira gigászian hosszú, mint a Stranger Things aktuális évada. Átlagosan minden epizód játékideje 1 és 1,5 óra közé tehető, kivéve az utolsót, mely egy 2,5 órás eposzi lezárást tartogatott a nézőknek. Számos kérdés felvetődik azt illetően, hogy mennyire szükséges, vagy épp mennyire indokolt egy ennyire bő lére eresztett szezon. Ugyan a sorozat néhol olyan szálakon is el tudott időzni, melyek valószínűleg nem mindenkinek fogják bevonzani a figyelmét, összességében mégis úgy érzem, hogy Dufferék jól gazdálkodtak ezzel a rengeteg játékidővel. Az első 3 epizód olyan szempontból a sorozat korábbi identitását idézi, hogy viszonylag sok, még a nyugodtabb pillanatokra fókuszáló jelenetet kapunk, ahol a srácok csak úgy elvannak. Hosszas, de érdekes expozíció ez, ahol nem csak felzárkóztatnak minket abból, hogy mi történt az elmúlt fél évben, de egyúttal elindítják azt a rengeteg szálat, amit valószínűleg még a Trónok Harca is megirigyelt volna. Nem is volt zökkenőmentes a rajtuk való egyensúlyozás.
A vak is látja, hogy Dufferék körmük szakadtával ragaszkodnak az összes karakterhez, akik már az első évad óta velünk vannak. Ennek eredménye, hogy az azóta csak bővülő szereplőgárda olyan méreteket ölt már ezen a ponton, hogy borzasztó nehéz lesz annak a feladata, aki mindegyikükkel érdemben szeretne foglalkozni. Az alkotók márpedig erre a feladatra vállalkoztak, és többek között ennek mellékhatása is, hogy 1,5 órás epizódokra volt szükség, lévén még Joyce és Murray is kaptak egy külön történetszálat annak érdekében, hogy továbbra is a cselekmény részesei maradhassanak. Egyértelmű, hogy ennek az évadnak a veleje kizárólagosan a fiatalok köré volt írva, de azért csak szükség van Hopperékre is, így történhetett, hogy kaptunk egy olyan szibériai börtönös mellékszálat, ami eléggé elüt a szezon alaphangulatától. Nem ez az egyetlen vonal, ami Hawkinson kívül húzódik, hiszen a Byersék és Mike kaliforniai kalandja is, amivel a leglátványosabban nem tudtak érdemben mit kezdeni Dufferék - de még itt is számos remek jelenet várt ránk, gondolok itt akár Mike és Will interakcióira, vagy épp az évad egyik legváratlanabb, egysnittes akciószekvenciájára. Mindeközben Tizenegy is elszeparálásra került a többiektől, és kapott egy teljesen különálló szálat, ahol végre szembenézhetett azzal a múltjával, ami már az első évad óta kísértette.
Már most borzasztó sok mindent kell menedzselni, és akkor még nem is beszéltünk Dustinról, Maxről, Steve-ről, vagy épp Nancyről és Robinról, akik az évad egy furcsa duójává avanzsáltak, közülük pedig ez inkább Natalia Dyer karakterének tett jót. Ahogy a második évadban Steve, itt úgy érzem, Nancy esett át egy óriási fejlődésen, ami nem is feltétlenül a lány jellemére, hanem inkább arra vonatkozik, ahogyan kezelték az ő figuráját. A karakterek terén továbbra is piszkosul erős ez a sorozat, talán egyik évadban sem kaptunk még olyan inspiráló, emlékezetes vagy épp szívszorító jeleneteket, párbeszédeket és interakciókat a srácok között, mint most. Tény és való, a kaliforniai kalandozás, vagy épp Hopperék gulágos szála bőven hagy maga után kívánni valót, olykor meglehetősen az időhúzás benyomását kelthetik ezek a szegmensek. De még ezeket is nagyon tudtam szeretni, mert amikor elkezdett volna ellaposodni valamelyikük, akkor bedobtak a készítők egy olyan jelenetet, ahol Hopper a múltjával kapcsolatban nyílik meg, vagy egy olyat, ahol Will és Jonathan egy egyszerű, de ebben az évadban fokozottan jelentőségteljes testvéri öleléssel csalnak könnyeket az ember szemébe.
Nem véletlenül írtam: ennek a sorozatnak az alfája és az ómegája a karakterei. A 4. évad ugyan nem tudta egyenlően kezelni mindegyikük játékidejét vagy épp fontosságát, de úgy érzem, még így is sikerült mindenkit közelebb hoznia a rajongók szívéhez. Mindebben óriási szerepe volt annak, hogy a Duffer-fivérek érezhetően tartalmasan töltötték ezt a durván kétéves szünetet, aminek eredménye a sorozat történetének legösszetettebb, s egyúttal legjobban megírt forgatókönyve. Ez egyrészt a karakterek közti párbeszédekben mutatkozik meg, amivel eddig sem volt általában probléma, viszont ebben az évadban egyszerűen minden egyes interakciót aktívan vártam. Pörgős, frappáns, humoros szóváltások, és ha kell, végtelenül érzékeny beszélgetések történnek folyamatosan a Stranger Things vibráló karakterei között, s nincs az az ellaposodó vagy már sokat látott történetszál, ami el tudná rontani azokat. Ám nem csak ezen a téren tudtak magukhoz képest szintet lépni Dufferék, de a Vecna köré összpontosuló konfliktus, avagy az Upside Down általi, új erőre kapott fenyegetés is a legizgalmasabb, amit az első évad óta ebben a szériában láthattunk - sőt, talán még arra is rá tudott licitálni.
Hangzatos felütés mostanában azt állítani, hogy adott franchise nem volt korábban ennyire komoly, sötét és horrorelemekkel tarkított, ámde most épp erről van szó. A Stranger Thingsnek, ahogy színészei és karakterei is nőnek fel (előbbiek mondjuk már bőven 20 évesek, a 30 múlt Joe Keery-ről nem is beszélve), úgy kellett alkalmazkodnia hozzájuk, a legkönnyedebb hangvételű 3. évad után pedig egy jóval parásabb, néhol meglepően nyomasztó és súlyos jelenetekkel megspékelt 9 epizódot kaptunk. Alapjaiban még mindig ugyanarról a sorozatról beszéltünk, viszont aki elsősorban az önfeledt gyermeki történetek, és a könnyed nosztalgiázás miatt szerették ezt a szériát, azok lehet, most kevésbé fogják megtalálni a számításaikat. Persze, továbbra is egy mindenek előtt limonádésorozatról beszélünk, bár egy végtelenül színvonalas, ízes és jól megcsinált limonádéról, ami viszont óriási változáson esett át a hangulatvilágát nézve.
Ennek ékes példája a 4. és 7. epizódok, amik kapcsán szerintem nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy az évad két csúcspontját jelentették - méghozzá két egészen különböző szempont alapján. Kezdeném a 4. résznél, mely egyébként nem csak a szezon, de megkockáztatom, hogy a Stranger Things történetének legjobban megrendezett, legerősebb és egészen szívbemarkoló jelenetét hozta el. A Maxet alakító Sadie Sink úgy tudott a széria egyik húzónevévé válni, hogy csak utólag csatlakozott be a 2. szezon során, ám ennek az évadnak vitathatatlanul ő lett az arca. Amit a szóban forgó epizód fináléjában művel Gaten Matarazzóval, Joe Keery-vel, de főleg Caleb McLaughlinnel az oldalán, az valami egészen döbbenetes, megindítóan emberi alakítás. Nincs kétségem afelől, hogy az Emmy-re is bejelentkezett Sink a játékával, és megkockáztatom, hogy ha még legalább 5 évadot futna a sorozat, akkor se látnánk az említettnél szívszorítóbb, zseniálisabban összerakott jelenetsort. Kate Bush klasszikus 'Running Up That Hillje' azóta újfent világslágerré, egyúttal a sorozat himnuszává is vált, mely egészen az utolsó epizódig jelentős narratív szereppel bírt. Felejthetetlen érzelmi tetőpontot jelöl a 4. epizód.
A 7. rész egy egészen más, a Stranger Thingstől nem megszokott erényeket villantott meg, egyúttal adott újabb magyarázatot arra, hogy miért is volt szükség az átlagosan 1,5 órás epizódokra. Felfedik ugyanis az évad legnagyobb attrakcióját, azt a háttérben meghúzódó történetszálat, mely nem csak az elmúlt epizódokon ível át gyönyörűen, de a teljes sorozatot, és annak minden alapvetését új megvilágításba helyezi. Dufferék valószínűleg érezték, hogy az első szezont követően a Stranger Things egy egyre komolyabb stagnálásba süllyedt, már ami a központi cselekményt és az Upside Down misztikumát illeti. Az alkotópáros ezt orvosolandó úgy döntött, hogy nem csak a széria jelenében, de visszamenőleg is megpróbálnak egy ráncfelvarrást adni mindannak, amire a sorozat épül. Afelől nincs vita, hogy ez a reform, és Vecna rejtélye egy új narratív szintre emelte a 4. évadot, ám a kezdeteket is új megvilágításba helyező "visszaható folytonosság" inkább csak egy sebtapasz az előző évadok tátongó hiányosságaira, mintsem zseniális újragondolás. Mindenképp szimpatikus és bátor húzás volt viszont ez a fajta történetmesélés, mely összességében működik is, viszont a végső lecsapódás abszolút az utolsó, 5. évadon fog múlni.
Az említett két epizód kiemelkedő színvonalának a levét épp a finálé itta meg a legjobban, ami elég szembetűnően azok erősségeire épített, néha pedig még ismételgette is őket. Ahogy az sem könnyítette meg a zárás helyzetét, hogy a feszültségteremtés és az anticipáció kifejezetten erős volt az évadban, ami önkéntelenül is olyan elvárásokat állított fel, melyhez nagyon nehéz feladat volt felnőni. A 2,5 órás gigászi finálé ezekkel együtt is működik, és egy pörgős, minden téren látványos élményt nyújt, viszont olyan forgatókönyvbeli lyukak és felületességek is visszatérnek, amik főleg az előző évadokra, mintsem a negyedikre voltak jellemzőek. Cserébe a karakterek, s legalább annyira a színészek remekelnek, az Eddie Munsont alakító Joseph Quinn külön említést érdemel, aki fantasztikus addíciója volt a csapatnak, és minden egyes jelenetben a lelkét is kijátszotta. Nem különben Jamie Campbell Bower, aki egy egészen új dimenziót hozott a sorozatba a jelenlétével. Visszatérve a lezáráshoz, én abszolút el tudtam veszni az események sűrűjében, viszont az érthetetlen hirtelenséggel történő időugrás, majd az azt követő éles váltás pocsékul hatott minderre, teljesen visszavetette a finálé lendületét. Két jól sikerült találkozást leszámítva erőtlen és több szempontból is furcsa volt ez a fajta hangsúlylevitel, ami viszont legalább egy baljós, de hasonlóan szép snittel zárult.
A Stranger Things első évada óta egyértelműen a legizgalmasabb és a legmagasabb színvonalú 9 epizódot kaptuk, de még azt sem zárnám ki, hogy a széria - minőségét tekintve - soha nem volt még ennyire magasan. Mindez persze a saját dimenzióján belül értendő, hiszen a Duffer-fivérek szériája továbbra is egy, immáron ugyan komolyabb, de alapjaiban könnyebben fogyasztható élmény. Limonádé, de parádésan megrendezett limonádé (amiben Antal Nimród is magáénak tudhat két részt), mely továbbra is piszok látványos, fantasztikusan fényképezett, és hangzásvilágát tekintve is kimagasló élmény. A Stranger Things atmoszférája pedig, hiába egy 80-as évek hommage alapvetően, mégis utánozhatatlan, s amit elsősorban nem a cselekménye, hanem karakterei, és a köztük folytonosan történő, imádni való interakciók tesznek emlékezetessé. A 4. évad pedig közel sem hibátlan, de a sorozat minden korábbi erényét megtartva, végre cselekményében is fel tudott nőni ahhoz, amiért Matt és Ross Duffer produkcióját mindig is szerettük. Kíváncsian várjuk a lezárást.
