FIGYELEM! A kritika erősen spoileres!
A múltkori pilot kritikámat az alábbi sorokkal zártam: "az első óra alapján az Umbrella Academy egy alaposan 18+ besorolású X-Men, Hősök és Watchmen hibridnek tűnik, amit a karakterei simán elvihetnek a hátukon a végsőkig (…) Kérdés, hogy a fő sodrony, vagyis a sokadjára látott "csak mi menthetjük meg a világot" történet is kellőképp izgalmas és újszerű lesz-e?
Nos, ledarálva a Fargo és az Altered Carbon írószobájában is közreműködő Steve Blackman tíz részes első évadát elmondhatom, hogy a karakterek terén abszolút bejött, amit vártam. A sztori kapcsán pedig nagyjából félig. Innentől pedig SPOILERESEN folytatom.
A really f*cked up family
Az Akadémia gyermekei végig szórakoztató, összetett és hát ritkamód elcseszett karakterek maradtak. Szinte mindannyiuk megkapja a maga idejét villantani valamit, ami Vanya (Ellen Page) esetén sajnos csak az évad legvégén, a 8. rész után érkezik el (Allison és Luther esetén pedig szinte soha). A show-t egyértelműen Klaus (Robert Sheehan) és Ötös (Aidan Gallagher), illetve még talán Diego (David Castañeda) viszik az egész évad során.
A Misfits-ből ismerős Robert Sheehan gyakorlatilag mindenkit leszínészkedik Klausként. Az övé talán a legrétegeltebb karakter mind közül, hiszen a halottak hangjait feledni kívánó drogfüggő megjárja az évad során a vietnami háborút is, leszokik a szerekről a nagyobb jó érdekében, no meg persze felfedezi, hogy halott fivérüket (Ben, avagy "Hatos" - Justin H. Min) is képes a valóságra kihatóan megidézni. Mindezt Sheehan pedig egy félig bohóc, félig junkie, de teleszív alakítással kelti életre, minden perce a vásznon aranyat ér.
A mindössze 16 éves Aidan Gallaghernek se adtak kis feladatot egy olyan 58 éves, az apokalipszist egyedüli emberként megélő időutazó "Ötös" szerepében, aki hirtelen újra 13 éves testében tér vissza a szörnyű hírhozóként. A rideg és "túl mindenen" karaktertípust egészen új megközelítésből adta el számomra Aidan, egy olyan kissrác bőrében, akinek egyetlen támasza és szerelme a negyven évnyi magányban egy áruházi makettbaba lett végül. Ötös többnyire magában ténykedik az évadban, ám számára is szépen körbeér a karakterfejlődés a történet végére, mikor végre elkezd megbízni társaiban.
A tipikus macsó Diegónak is írtak néhány extra réteget (személyesen talán ő veszíti a legtöbbet az anyjuk és detektív szerelmének személyében), de az előző két karaktertől azért érezhetően lemarad. Riválisa, Luther (Tom Hopper) pedig főleg: vele kapcsolatban úgy éreztem, hogy egyetlen nagyobb csavart tartogat a történet (avagy miért is ment ő a Holdra), aminek a viszonylag gyors lefutása után több nem is igazán rejlett abban a karakterben.
Akivel bajban voltam már az elejétől, az Allison (Emmy Raver-Lampman). Az amúgy is zavart, hogy a karakterek alapvetően nem használták túl sokszor a képességüket, de ő gyakorlatilag teljesen a kispadra lett ültetve. Semmi hasznát nem éreztem a karakterének, nem tudott hozzátenni a sztorihoz és csak sodródott az árral. Éppen ezért óriási pofonként ért a már említett 8. epizód, ahol rögvest megértettem ennek az okát és az államat kerestem a padlón… meg, hát, az övét is (bocsi). Szóltam, hogy spoiler, szóval utolsó esély elfordulni: a csavar, hogy ő hitette el Vanyával az egyszerűségét és hogy nem különleges, uhh - zseniális fordulat, talán a legerősebb pillanat az egész sorozatban Vanya suhintása a hegedűvonóval. És ha már Vanyanál tartunk…
"Hetes" karaktere az évad során mindvégig képviselt egy különc, érdekes perspektívát, bemutatva, hogy milyen lehet egyedüli normálisként, teljesen kirekesztve felnőni ebben a közegben. A vége felé kapott végül csak igazán új ízt és lehetőséget kibontakozni. Viszont ez a karakter mögötti írásnak, nem pedig az alakításnak köszönhető ugyanis… fuh, oké, hadd szóljon: Ellen Page szerintem alig színészkedett valamit az évadban. Begyűjtötte a csekket a sorozatért, aztán "jó napot" kívánt mindenkinek. Egy kicsit sem éreztem rajta, hogy megerőltetné magát, valahogy az emocionálisan meghatározó pillanataiban is kissé üres maradt a játéka. A legszörnyűbb pedig az, hogy pontosan tudom mire lenne képes ez a lány, hiszen a PlayStation-exkluzív Beyond: Two Souls-ban (ahol egyébként egészen hasonló karaktert alakított) többször is sikerült hagymát vágnia a szemembe, ráadásul kevesebb pixelből. Nem értem, hogy az X-Men és a B:TS után miért vállalta el ezt a szerepet (a nyilvánvalón túl), ha nem tudott semmi újat vagy az "elégséges" szintnél egy picivel többet belerakni. Vanya szála szerintem logikusan alakult ennyire tragikusan, aminek aztán a tetőpontját az évadzáróban átélhettük… de Page ebbe sokkal többet belerakhatott volna kvázi főszereplőként.
Akiket még érdemes kiemelni, az Hazel (Cameron Britton) és Cha-cha (Mary J. Blige). Mindketten valahogy mélyebbé és ami a legfontosabb, emberibbé tették ezt az alapvetően agyonjáratott "gonosz bérgyilkos páros" sztereotípiát. Kate Walsh karaktere is érdekesen hatott, habár visszahozni a halálból az utolsó pár részre nekem már picit erőltetetten jött le, szerintem ő vele később a múltban még fogunk találkozni.
Mert hogy, ugye…
Lassú lefolyású Apokalipszis
A sztori egy óriási cliffhangerrel záródik, hiszen egyfajta önbeteljesítő jóslatként, az időutazós predesztináció jelenségét maximumra járatva bizony bekövetkezik az apokalipszis, ráadásul az Akadémia jóvoltából.
Meglepő, ugye?
Na ezaz, hogy szerintem sem. Sajnos a fő sztori központi eseményeit előre lehetett sejteni és nem sok újdonságot rejt magában: Vanya tuti különleges erőt kap és az apokalipszist is gyanúsan ő maga fogja okozni. Viszont az út során szerencsére belefutottunk pár olyan csavarba is, amit nem láttam jönni. Vanya múltja például szerintem üde színfolt a sztoriban, épp úgy, ahogy az Ötöshoz köthető időutazós titkos szervezet vonala, á la Sorsügynökség. A cliffhanger egyébként nekem tetszett és eddigre már megvett magának a sorozat (pedig nehezen indult, na de erről mindjárt…), úgyhogy biztosan első nap ott leszek a jövőre várható 2. évadnál. Vajon a fiatalkori énjükben ébrednek fel mindannyian a folytatásban az összeölelkezős jelenet alapján?
A problémám a történet kibontásával kapcsolatban, hogy a Netflix-betegség itt is előjön: az első 4-5 rész már-már zavaróan lassú és ingerszegény. Nincs bajom a mélyebb karakterportrékkal, sőt, nyugodtan mehet a narratív tempó kárára néhány extra karakterpillanat. De itt tényleg annyira lassan indul be a sztori első fele, hogy nem csodálnám, ha jó páran kaszálnák ennél a pontnál a sorozatot. Számukra azt tudom mondani, hogy felgyorsulnak az események a felétől, viszont akiket a karakterek eddigre nem fognak meg, annak szerintem az Umbrella Academy nem lesz a következő nagy dobás. Ahogy írtam, a képességek használatát se túlozzák el, viszont ha végre megvillan egy-egy karakter, a vizuális effektek szerintem gyönyörűek (legyen akár szó itt Ötösről, Hazel és Cha-cha ámokfutásáról vagy persze Vanya beteljesüléséről).
Látszik egyébként, hogy a komoly zenés múlttal rendelkező Gerard Way írta a sztorit, hiszen fontos szerepet kap a zene is a történetben. Legyen szó Vanya teljes karakteréről (a hangszigetelt zárkáért külön nagy piros pont) vagy pedig a részekben gyakran felcsendülő slágerekről. Egyszer-kétszer éreztem túltoltnak ezen a fronton a sorozatot, de nyugi, közel sem egy Öngyilkos Osztag szintű videoklip-effektusról beszélünk.
Összességében végül egy kifejezetten egyedi, jópofa 1. évaddal nyitott az Umbrella Academy. Komplex, defektes karakterekkel és egy sajnos kifejezetten lassan beinduló, egyszerre kiszámítható, mégis több helyen meglepő és bevállalós sztorival. Továbbra is tartom, hogy egy X-Men, Hősök és Watchmen hibrid, szóval ha valamelyiket szívlelted korábban, tegyél vele egy próbát. Mindenképp valami új és különc a Marvel és a DC sorozatok mindennapjaiban.