Az Unbelievable-re keresztelt új netflixes sorozat az első és igencsak meggyőző előzetesével egy tabudöntögető, szókimondó, a rendszer romlottságáról nyíltan beszámoló szériának tűnt, ami egy manapság "hétköznapinak" tűnő bűncselekményt állított a középpontjába: a megerőszakolást. Ezzel szemben ezt a témát nem szeretik túlontúl gyakran elővenni Hollywoodban, mindössze egy-két olyan alkotás látott napvilágot, melyek ténylegesen körüljárják az említett erőszakot (Zaklatás, 13 okom volt), és nem csak arra használják fel, hogy a bedühödött nő egyszemélyes hadseregként mindenkit eltesz láb alól (Köpök a sírodra-filmek). Az Unbelievable viszont egészen más; megtörtént eseményeken alapszik, egészen pontosan egy Pulitzer-díjas újságcikket tornáztak fel nyolc epizóddá. A gondok viszont ott kezdődnek, hogy a sorozat nem mer teljesen nyílt lenni a téma iránt, illetve hogy sok esetben túlzottan felületesen fogalmaz.

Az Unbelievable-t az a Susannah Grant hozta tető alá, akinek nevét többnyire forgatókönyvíróként ismerhette a nagyközönség (többek között ő jegyzi az Erin Brokovich, zűrös természet, az Egy cipőben vagy éppen a Malac a pácban filmeket), ellenben most az évad utolsó epizódjára rendezőként is kivette a részét. Maga a sorozat története két szálon fut: az első 2008-ban, a másik pedig három évvel később, 2011-ben. Míg az előbbi esetében egy lányt, egy megerőszakolt áldozatot mutatnak be, akinek se a rendőrség, se a nevelőszülei nem hiszik el, hogy ez vele megtörtént, addig az utóbbinál két, egymástól teljesen eltérő nyomozó kerül a fókuszba, akik egy sorozatos erőszaktevőt szeretnének rács mögött látni. Mondanom sem kell, ez a két szál egymásba fog érni, és a közös kapcsot a bűnelkövető fogja kitenni.

Ez a két történetszál egymást váltakoztatva jelenik meg, vagyis egyik vágásról a másikra ugrálunk a két idővonal között, amelynek megértése valóban megköveteli, hogy odafigyeljünk - főleg, mikor direkt módon összemossa a felmerülő ügyeket. Viszont még ez sem menthette meg a sorozatot attól, hogy kimondjuk; míg az egyik szál roppant mód érdekes, a másik roppantul unalmas. Marie Adler és a 2008-as cselekmények döntő többsége felettébb semmitmondóra sikeredtek, amit egy az egyben azzal érnek el, hogy mindenről süt a közhelyesség. Jelen esetben nem lenne túlontúl célszerű azzal dobálózni, hogy ez azért lett ennyire közhelyes, mert "a valódi életet mutatja be", hiszen az áldozat főbb jelenetei eltúlzottak, életidegenek és legfőképpen oda nem illőek lettek. Ennek dacára a 2011-es események felettébb ügyesen lavíroznak a klisék között, és mindössze a legszükségesebbeket vállalják fel.

Ez a fajta kettősség szerencsére a sorozat más területein nem jelentkezik, hiszen mind technikai oldalról, a színészeket, a fényképezést vagy éppen a rendezést alapul véve elmondató, hogy a készítők kellőképpen odatették magukat. Gyönyörű kis- és nagytotálokban mutatják be a már ezerszer látott amerikai városokat, mégis elérik azt, hogy rácsodálkozzunk ezekre. Ebben nagyban ráerősítenek a karakterek, illetve az azokat megformáló színészek is, hiszen a stábból mindenki a maximumot hozta ki magából, legfőképpen a három főszereplő. A két nyomozó, vagyis Karen Duvall és Grace Rasmussen egyértelműen a sorozat fénypontjai; két teljesen különböző stílusú, beállítottságú, de a munkájuknak élő detektívekként reprezentálódnak, akiknek eszmefuttatásait, spontán beszélgetéseit öröm nézni és hallgatni. Merritt Wever (Godless) és Toni Collette (Örökség) többedszerre is bebizonyítják, hogy nagyon értik a szakmájukat, és már messziről is érződik a játékukon, hogy nem vették félvállról ezt a projektet. A Marie Adlert alakító Kaitlyn Dever (Éretlenségi) is rendkívül ügyesen testesíti meg a saját démonjaival és a külvilággal küzdő tizenévest, viszont nála sok esetben rezeg az a bizonyos léc.

Elsősorban nem a színészi munkája miatt mondható mindez, hanem a szövegkönyv miatt; a 2008-as szakasznál módfelett kilóg a lóláb, rettentő szembetűnő, hogy mennyire elhanyagolták a karakterek kibontását, a köztük lévő kapcsolatokat. Az egészen érződik az izzadság és a kapkodás szaga, és mondom ezt úgy, hogy jócskán található ezek között aranyat érő pillanat. Mégis a sok klisé, az igencsak közhelyes megformálás lerontja az egészet, és csak azt várjuk, mikor térhetünk vissza a másik szálhoz. Hiszen a 2011-es nyomozós epizódok elképesztően izgalmasra és magával ragadóra sikeredtek. Lassan, de biztosan eléri azt, hogy kételkedjünk az elhangzottakban, a látottakban. Egyik oldalt sem idealizálja, nem tartja elsődlegesnek valamelyiket, illetve semmit sem nyom le a torkunkon. Rákényszerít arra, hogy gondolkodjunk, nézzük meg az összes oldalt, inogjunk meg a biztos állásfoglalásunkban, és ez igazán dicséretre méltó.

Ám ne tévesszen meg senkit sem ez a nyomozós szál, nem olyan sztoriról beszélünk, mint amilyen egy CSI: A helyszínelők vagy Gyilkos elmék sorozatokban található. Rendkívül lassú, komótosan halad előre, nincsenek hatalmas felfedezések, rengeteg a zsákutca, illetve rendkívül részletes és könnyűszerrel el lehet veszni benne. Az egészről lerí a hétköznapiság, az alkalmazott technológia, a hozzá nem értés és a meggátolások miatt gerjesztett reménytelenség, de fel nem adás. A szériában látott nyomozás folyamata szignifikánsan pontosan lett bemutatva, amiről akár még el is hisszük, hogy a való életben is így történnek ezek a dolgok.

Ellenben nem mehetünk el szó nélkül az Unbelievable két markánsabb negatívuma mellett, amik már a bevezetőben említésre kerültek. A sorozat nyíltan feminista hangvételt áraszt magából, viszont ez nem a teljesen alapvető és egyben szükséges fajtáját, hanem a napjainkban érezhető szokásos, felületes, ujjal mutogatós verzióját. A nyomozás közben folyamatosan a kirakatszövegeket öblögetik, hogy a férfi az rossz, a férfi mindig nyer, a férfi mindig megússza. Ehhez még hozzákapcsolódik a férfi rendőr és a női rendőr közti "diszkrimináció", a rendszer romlottságát hangsúlyozandó párbeszédek, valamint a fontosabb egy x-es kromoszómájú karakterek elhanyagolása, ki nem bontottsága. Mindenféle félreértés elkerülése végett nem a feminizmust kifogásolom a sorozatban, hanem annak a felszínességét, a szemellenzős bemutatását. Ez viszont szorosan összefügg a másik negatívummal, vagyis a kevésbé nyílt és őszinte felszólalással.

Erről az adott témáról beszélni kell, az ember tudtára kell adni, hogy nem tekinthető hétköznapi bűncselekménynek. Illetve ami talán a legfontosabb ezzel kapcsolatban, hogy foglalkozni kell az áldozatokkal, a fizikai és a pszichés felépülésükkel, mert a legtöbb ember nem tudja egy ilyen borzasztó eseményen túltenni magát. Minderre ki is térnek a sorozatban, de csak beszélnek róla, be nem mutatják - és jelen esetben ezen nem az erőszak ábrázolását értem. Kevés fogódzkodót, kevés támpontot használ, a legtöbbjét ezeknek fel is rúgja büszkén és becsületesen, viszont ezzel csak a végcél ellentettjét éri el. Emiatt érződik az az Unbelievable utolsó stáblistája közben, hogy a sorozat ennél több is lehetett volna, nem csak egy szimpla iparos munka.

Az Unbelievable nem egy rossz sorozat. Érezhetően a készítők közül mindenki másképp viszonyult ehhez az adott témához, amely alapjáraton nem tekinthető bajnak, viszont azzal, hogy nem mert őszintén beszélni az erőszakról, nem merte a saját hangját hallatni az ügy(ek) kapcsán, kisebb hiányérzetet hagy a nézőben. Technikai és megformálási oldalról tökéletes, a színészek sziporkáznak, de a felületessége, illetve a kirakatprédikációja miatt nem azt az érzést adja, amit az előzetes információk, valamint a kétperces ízelítő sugallt. Ennek ellenére mindenki figyelmébe ajánlom a sorozatot, főleg akiket érdekel (ne adj isten érint) a téma, hiszen az ilyeneket nem intézhetjük el egy röpke legyintéssel vagy hívhatjuk hétköznapinak; az ilyenekről nyíltan, őszintén beszélnünk kell.